Vadászat

A sánta vadász és a nagylilik

Közzétéve:

2013.11.13.

Feltöltő:

Agrojager

Szögi Tibor vadászlevelei

Szia kedves Barátom!

Még egyszer bebizonyosodott, hogy a közmondásokban mégiscsak van valami kis igazság. Merthogy „a vak tyúk is talál szemet” (persze, hogy talál, egy kis szerencsével). Az én esetemre lefordítva: „a sánta vadásznak is teremnek babérok”. No, azért nem éppen egy egész koszorúnyi, inkább csak egy kis töretnek való.

Írtam ugye, hogy gond van a lábammal? Vagyis inkább csak a bal lábam nagyujjával. Még a nyár elején mezitlábaskodtam, és visszatört az ujjam. Azóta sem akar rendbe jönni az Istenadta. Egy-egy vadászat, egész napos gyaloglás után úgy bedagad, hogy nem tudok cipőt húzni. A fácánvadászatoknak is nagy részét kihagytam e miatt. De most a pravoszláv karácsony táján (január 7.), szép friss, 15–20 centis hó esett. Az éjszakák nem túl hidegek, mínusz 3–4 C° fokosak, a nappalok meg nulla fok körüliek. Minden ideális, vadászatra való, viszket a menőkém.

Kimegyek a ház mögé a kertbe, gyönyörködök a fehérre meszelt tájban. A hó még majdnem teljesen szűz, csak a szomszéd kandúr kerek nyomai srégalnak át az egyik szomszéd kertből a másikig. Elmosolyodok, azon kapom magam, hogy a nyomakat vizsgálgatom, merről jött, merre ment, ma délelőtt vagy még az éjjel? Mennyivel jobb lenne most valamelyik padéi nádas vagy kökényes mellett nyomozgatni.

A fejem fölött ekkor egy nagy libacsapat húzott délnyugat, az oromparti búzatáblák felé. Nem volt ez olyan rendezett „V” alak, utazó formáció, inkább csak olyan össze-vissza laza társaság, csak innen a Tiszáról átruccannó a szomszédos terülj asztalkámhoz-forma.

Megdobban a szívem: tehát ezek itt vannak még! Akkor Padén is ott vannak! Ott kell, hogy legyenek még inkább, mint itt. Eldöntöttem. Megyek! Nem érdekel a lábam, az ujjam. Lerágom ha kell, de nem maradok tovább… Nagyon bízok a két számmal nagyobb termo gumicsizmámban. Abban van hely bőven, dagadhat az ujjam kedvire. Legfeljebb majd bicegek egy kicsit, ahol senki se látja.

Mindent gondosan összecsomagoltam és másnap, január 6-án reggel irány az Élet. Négy napig terveztem ott maradni. Ennyi házi kosztot csomagolt be Ibi néni. Jó megy majd sorom, csak fölmelegítem és már kész is az ebéd (a párom nagyon vigyáz a vonalaimra).

Az első nap délelőttje ráment a kis házikó lakájossá tételére. A szobám olyan volt, mint a jégverem, több mint két hónapja nem volt begyújtva. Kiszellőztettem, fát hordtam, begyújtottam. A kis „kralyica petyi 3-as” (a kályhák királynője) nagyon megörülhetett a társaságnak, nagyon szófogadóan viselkedett, nem dohogott, nem füstölt, inkább csak dorombolt és ontotta a meleget. A vízóránál megengedtem a főcsapot, bekapcsoltam a bojlert, bepakoltam a fridzsiderbe. A délelőtt már jócskán megöregedett, nem maradt idő kiruccanásra. Ezért inkább arra használtam a még megmaradt időt, hogy a falakat jól fölmelegítsem. Fűtöttem mint a török, s közben a pattogó tűz mellett az elkövetkező napok terveit szőttem, szövögettem.

Ebéd után még hunytam is egyet, minden szemre egy fél órácskát. Délután fél négy körül pattantam föl a terepjáró vadászbicajomra. Nem öltöztem túl vastagon, nehogy leizzadjak. Inkább a hátizsákba tettem egy vastag pulóvert és egy pár vastag zlatibori gyapjú fuszeklit a fehér álcázó ruha mellé. Ezeket majd kint a leshelyemen, valahol az „Avisz” halastavak töltésén veszem magamra. Nem tudom még pontosan, majd ott a helyszínen eldöntöm, hogy meddig megyek a kikindai aszfaltúton. A szajányi hídnál hagyom a bicajt és az Aranka töltésen föl a halastavakig, vagy a téglagyárnál és átvágok a győrmezői réten.

Nyomom a pedált, szépen gurulok, az út szép tiszta, a kocsik lecsapták róla a sós latyakot. Az órámra nézek. Lehet hogy rosszul számítottam ki az időt? Rám sötétedik, mire a leshelyemhez érek? Megigazítom a hátamon a kis .223-as billenő csövű gavallérpuskámat és nagyobb súlyt helyezek a pedálokra. De aztán mégis visszaveszem a tempót. Nem lesz az jó, ha a hátamon végigfolyik az izzadtság. Ha elkések, hát elkések.

A híd van közelebb. Itt hagyom a bicajt, a töltés lábnál belököm egy nádcsomóba. A hátizsákból előveszem és fölhúzom a fehér fölsőt és a fehér sapkát. A puskámról leveszem a tokot és egy szép, karcsú, sajáttöltésű lőszert csúsztatok a csőbe. Kapkodok, sietek, szedem a lábam, már amennyire lehet a traktorkerekektől összevágott töltés tetején.

Száz méternyit haladtam előre, amikor valami azt súgja, Tibi fordulj meg, nézz körül. Megakadt a szemem, egyből kiszúrtam azokat a fekete pöttyeket az aszfaltos út túloldalán, a birtok harmincholdas lápi búzatábláján. Ahogy a céltávcsövem kilencszeres nagyítását segítségül hívom, egyértelművé válik a dolog. Hat liba legelészik a hótól letisztított zöldellő foltocskán. Kicsit messzinek tűnnek, de érdemes megpróbálni. Leteszem a hátizsákom és visszasietek oda, ahol a bicajom hagytam. Az út töltése nem túl magas, derékig eltakar. Kétrét görnyedve igyekszek előre. Az elhaladó autók némelyike megdudál, integet. Nyilván vadászkollega az illető. Nem nagyon örülök az ismeretlen ismerősöknek, még fölriasztják a libáimat, bár úgy tűnik nem igen zavartatják magukat. Legtöbbjük fekszik, a fejét a szárnya alá dugva. Csak az őrszem nyaka mered az égnek, de semmi gyanúsat nem észlel, megszokták már az autók forgalmát, nyugodtan maradnak.

Pont egy kanyarulatnál kerülök irányukba. Az út túloldalán, a libák felőli oldalon egy hosszú, fél méter magasnyi védőkorlát van. Átcsúszok az úton és letérdelek a korlát mögé. Méregetem a távolságot. A Nap már rég lebújt a Tisza-parti erdő nyárfái mögött. Az egész tájat valami fátyolszerű köd fedi. A fehér hópaplanon semmi árok vagy bokor, vagy valami, ami segítene a távolság meghatározásában. Kétszázötven vagy háromszáz? Inkább háromszáz! Igen, annyi lehet.

A védőkorlátra föltámasztott kézfejemben nagyon biztosan fekszik a puska. A célkereszt meg se rezzen a kiválasztott, keresztben álló liba háta fölött úgy három ujjnyira. Nem kell kapkodni, a libák nyugodtak, mit sem sejtenek. Megvárom, amíg egy hatalmas nyergesvontató eldübörög a hátam mögött. Minden lecsendesül. Minden izmom ellazítom, puskám tusa szépen besimul a vállgödrömbe, a lélegzetem visszatartom. Még egy utolsó ellenőrzés, a célkereszt ott van ahol lennie kell. A jobb mutatóujjam szép lassan begörbül és elcsattan a lövés. Érzem hogy mindent jól csináltam. A célkereszt nem mozdult el a lövés pillanatában.

És mégis… hat liba libbent föl egyszerre a levegőbe. Nem akarok hinni a szememnek, hogyhogy nem maradt lent egy sem a fehér szőnyegen? Legnagyobb meglepetésemre a libák, mint akik föl se fogták, hogy mi is történt velük, csak úgy tétován, akarom is, meg nem is, négy-öt méterre a föld fölött odébb libegnek, és olyan hatvan-hetven méterre újból letelepednek.

Vártam tíz percet, hogy egy kicsit megnyugodjanak. Ismét az út túloldalán, a töltés takarásában irányukba lopakodok. Most mintha még egy kicsit távolabb volnának tőlem, mint az imént. Most egy útjelző oszlopának szorítom a bal kézfejem. És ha az lehetséges, most még jobban odafigyelek a lövés minden mozzanatára. A célkeresztet most még egy hajszálnyival magasabbra emeltem a liba háta fölé mint az előbb.

Lövésemre a libák egyszerre rúgják magukat a magasba. Erőteljes szárnycsapásokkal emelkednek az ég felé mind a hatan. Az evezőtollak szinte búgnak, sivítanak a nagy erőfeszítésben. A gúnár érces hangon trombitál, szitkozódik, a hölgyek sipítozva hozzák tudtomra nemtetszésüket.

Hát mit mondjak, nekem is kedvem lett volna kiabálni, mert hát nekem se tetszik igazán a dolog. Két ilyen hibázás! De hát én kire legyek mérges? A libákra? Rajtuk nem múlott a szerencsém. Ők ott álltak szépen, mozdulatlanul, mint a tízes fekete pont a céltábla hófehér lapján. Magamat okoljam? De hisz én is mindent úgy tettem ahogy azt kell, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, ahogy már annyiszor tettem a hosszú évek során. Vagy a puskám? A házilag újratöltött lőszer? Nem-nem! És gyanakodva nézek a távcsövemre… De hát az erős fix montázs… Meg hát annyira vigyázok rá, mint a hímes tojásra. Nem nyomom meg, nem ütöm oda, nem adom más kezibe… Ártatlan, nem hibás! De akkor mégis hogy?

Csak aludni kellett egyet rá, és a válasz magától jött, tisztán, egyértelműen, világosan. A kulcsszó „világoson”. Mert másnap délelőtt, amikor ismét arra jártam, a ragyogó napsütésben a zöld foltocska, ahol a libák legeltek, alig volt százötven méterre a védőkorláttól. Rosszul becsültem föl a távolságot. Nem kellett volna föléjük céloznom.

Az idő közben elszaladt, a függönyt már elég jó behúzták. Sötétedett. Mécsesgyújtásra se számíthattam, mert hiszen most fogyott el a holdapó utolsó karéja. De azért jártam egyet az Aranka töltésén. Csak úgy a séta kedvéért. Hisz a halastavi leskelődésről már lekéstem. Oda majd holnap… Jólesett a járás. A fájós lábamról egészen megfeledkeztem.

Már messze, nagyon messze jártam, a régmúlt idők disznait, rókáit űztem fiatalságom valamelyik ködös éjszakájában, amikor a kataháti tanya kutyái visszacsaholtak a mostba. Egy kicsit még tovább megyek és egy nádas szélénél fölállítom a háromlábú székem. Nem is vadászok most valójában. A hátizsákomba ott lapul az új lítium-polimer csodaakkumulátorom, meg a 20 W-os halogén reflektorom, de nem rakom föl a puskámra. A lassan leszálló ködben úgy se venném hasznát. Csak úgy ülök és élvezem a csend hangjait. Később aztán lassan, csöndben, mint ahogy a kísértetek szokták, végiglopakodtam a győrmezői éjszakán, haza, az én kis meleg szobámba.

* * *

Másnap reggel korán, még pirkadattal indultam. Most tovább megyek, föl egészen a téglagyárig. Lassan tekerem a pedált. Ráérek. Van még időm, gondoltam én. De már megint tévedtem. Megint csak elkéstem. Alig hogy leérek a hídról – valahol ott az előző esteli libakalandom helyszínén járok –, meglátom, hogy a libák már lent vannak. Ugyanazon a búzatáblán, csak valamivel előrébb, a téglagyár felé. Tétovázok. Mit csináljak? Erre nem számítottam. A fehér ancugom még a hátizsákba. De hisz az út felülete is szürkésbarna. Lehet, hogy így jobb is, jobban beleillek a tájba. Fölülről nézve, madártávlatból biztos így van. De ahonnan ezek a madarak most engem néznek, vajon így van-e?

Óvatosan megállok egy jelzőtábla „takarásában”. Lehúzom puskámról a tokot és egy lőszert csúsztatok a csőbe. A céltávcsövön keresztül megvizsgálom a társaságot. Most sokkal többen vannak, mint tegnap, lehet olyan harminc madár. Úgy hét-nyolcszáz méterre lehetnek előttem, az úttól százötven méternyire. Vállamra veszem a puskám és lassan kerekezek előre. Úgy teszek mintha csak ide, a szomszéd faluba igyekeznék. A szemem azért mindig rajtuk tartom.

Nyugodtnak tűnik a társaság. Egy-két liba fekszik, a többségük még talpon legelészik. Egy pár autó elhalad mellettük, de ügyet se vetnek rá. Hátha nekem is sikerül. Még száz, még ötven, húsz. méter. Leszegett fejjel, lassan gurulok előre, de a szemem sarkából, sunyin mint a róka, figyelem a zsákmányt. Még mindig nyugodtak. Még csak pár métert! De mintha most több madárnyak meredne az égnek. Nem, nem. Nyugi. Csak képzelődsz Tibi.
Melegem lett egyszerre. Le kellene törölni a verítéket a homlokomról, de nem merem, nem kockáztatok meg semmilyen fölösleges mozdulatot. Óvatosan leteszem a lábam. Megállok. A szemem sarkából még egy utolsó lopott pillantás. A libák még a földön. A bicajom már fekszik az útszélen. Én ott térdelek mellette minden takarás nélkül. Lapítok. Szeretnék a föld alá bújni. Lehajtott fejjel, lassan mint a lassított film, megpróbálom a puskámat levenni a vállamról.

És akkor, abban a pillanatban, azt a halotti, végtelen csöndöt, pokoli lárma robbantja fel. Szárnysuhogás, gágogás, sipítozás. Szinte fájt ez a lárma. Nem is a fülemnek, a lelkemet törte össze. Fölkapom a fejem. A puskám repül le a vállamról, vállhoz is kapom, majdnem közöbük eresztek egy golyót. De végül parancsolok az indulatoknak és csak sóvárogva nézek utánuk. Lehet, hogy a tegnap esti hat madár is köztük volt, ezért ez a nagy bizalmatlanság.

He-hejj, de várjunk csak! Mi történik ott? A libák egy nagy félkört írnak le Padé felől és visszakanyarodnak. Már ereszkednek, leszállni készülnek, ugyanennek a parcellának a túlsó végén. Jó messzire, olyan hét-nyolcszáz méternyire az úttól. Már le is szálltak. Pontosan hogy hova, azt nem látom, mert eltakarja őket a három focipálya nagyságú nádfolt a búzatábla közepén. A szívem újra gyorsabban ver. Melegem van. Kigombolok egy pár gombot az ingem nyakán. Sapkám alól is kiengedem a fölösleges gőzt. Megtörlöm a homlokom és már is úrrá lesz rajtam az a kellemes bizsergés, az a különös állapot, amibe talán csakis nekünk Vadászoknak lehet részünk. Az agyam máris jobban vág. Meg is van a terv. Fölülök a bicajomra és irány előre, a téglagyárhoz. Föntről a Barnahát dombjáról beleshetek a nádas háta mögé.

Jól gondoltam. Azonnal megláttam a fekete szeplőket a most már napfényben szikrázó fehér hóban. A távcsövem is rábólintott, igen, azok ott valóban az én libáim. A nádas déli kiszögelő csücskétől olyan jó golyólövésnyire telepedtek le. Nagyot kell kerülnöm, hogy a nádas túloldalán, takarásban, meg tudjam őket közelíteni. Az imént, amikor a kerékpárom leparkoltam az útszéli kökénybokor mögött, fölvettem a fehér álcázó blúzt és sapkát. Visszamegyek az út mellett a nádas takarásáig. Most még nyugodtan, kényelmesen járhatok, nagy a távolság, magasan vannak a nád bugái.

Elérem a nádast. Ráállok a kitaposott traktornyomra, ami hosszában végigszalad a nádligeten. Ezen az úton hordják be a takarmányt a három itt megbúvó vadetetőbe. Óvatosan kilesek a nyugati oldalon, ez a rész takarva volt, nem láttam be a dombtetőről sem. Nem akarom, hogy meglepetés érjen. Ha esetleg innen fölriasztok egy másik libacsapatot, magukkal ránthatják az enyimeket is. De nem, nincs veszély. Csak pár őzet látok békésen legelészni. A távolság nagy, nem vehetnek észre, biztos nem riasztanak, nem rontják el az én dolgomat.

Visszamegyek a traktornyomra és most már igyekszem minél csendesebben járni. Könnyedén eljutok a déli nádcsík fekete csücskéhez. Ez egy sűrű, szénaboglya nagyságú kökénybokor. Kilesek mögüle jobbról is, balról is, de semmi. Ég nyelte, föld lepte az én libáimat. Pedig állandóan figyeltem az eget, szállni biztos nem szálltak el. Gyalogolni meg nem gyalogol ez a madár nagy távolságokra, legfeljebb arrébb totyog valamelyest. Igaz az orrom elé nem tudok belátni, mert a kökénybokor és a búzatábla kezdete közt egy gazzal és imitt-amott nádszállal benőtt, olyan negyven méter hosszú, még dombocskának se mondható emelkedés van. Lerakom a hátizsákom. Bal kezemben a háromlábú vadászszékem, a jobban a kis .223-as, a szívemben a remény és egy kis kétely keveréke, így indulok meg kúszva-mászva, minden méter után leskelődve a dombocska felé.

Lekapom a fejem mintha szikra szállt volna a szemembe. Egy szamártövis és egy kis nádcsomó között egy libanyak néz velem farkasszemet. Lapulok a hóban. Elönt a hideg veríték. Nem merek fölnézni, csak a fülemmel leselkedek odaátra. Végtelen hosszúnak tűnik a várakozás. És amikor utána újból odanézek, a libanyak most háttal van nekem.

Még egy kicsit lopok a távolságból. Kihasználom minden bokor, minden fűszál takarását és amikor újból belesek az előttem fekvő kis laposba, fölcsillan a szemem, megdobban a szívem. Ott tanyázik előttem, alig száz méternyire, a számomra oly becses társaság. Kisebb-nagyobb csoportokban, ki csak úgy fekve csipegetett, ki éppen fél lábon áll és szundikál, azok meg ott lassan lépegetve válogatnak a finom falatok között. De azért van egy jó néhány, akinek az a dolga, hogy vigyázza a többi biztonságát. No ezekre jó lesz vigyázni, mert ezek nagyon is komolyan veszik a megbízatást. Egy rossz mozdulat, egy rossz lépés, és ma is úgy megyek majd haza, lelógó orral, mint tegnap.

Próbálok egy olyan folyosót keresni a libák felé, ahol semmi se áll a lövedék útjába. Végül fölalítom a székem. Cirkuszi mutatványnak beillő mozdulattal fölkúszok a székemre, úgy, hogy közben az orrom a földet éri. Vállhoz szorított puskával, nagyon, de nagyon lassan fölegyenesedek. Mindkét könyököm a térdeimre támaszkodik. Most a céltávcső ablakán keresztül lesek be abba a csodálatos világba. Sokáig nem gyönyörködhetek benne, mert ha valamelyik éles libaszem észrevesz.… Nem, erre gondolni se szabad!

Mint annyiszor, most is, megkísért az ördög: durr, bele a süreibe. Ne, ne, nem szabad! Hányszor jártam már úgy, nemhogy kettő-három, de egy se került a hátizsákba. Inkább kiválasztok egy szépen, tisztán látszó, keresztben álló libát, és amikor a céltávcsövem szálkája a hóna alá kerül, elhúzom a ravaszt.

A durranás nagy zűrzavart kelt. Kavarodás, tolakodás. Suhognak a szárnyak. A torkokon rekedt rémület, kétségbeesés tör ki. És mégis, mennyire más ez, mint az előző. Nem is olyan fület sértő, szívet fájdító. Persze, hogy nem, hisz egy pár szárnnyal, egy torokkal kevesebb csapja a zajt. Vagy hát nem is zaj ez, inkább csak zene, olyan búcsúkeringő a társuknak, aki földre hajtott fejjel, elernyedt szárnyakkal int búcsút az elvonuló zenekarnak…

Egy szép, tiszta tollú nagylilik lett a mai zsákmányom. Pár fénykép az albumba és egy felejthetetlen, gyönyörű nap emléke a szívemben.

Zenta, Vajdaság

Címkék:Szögi Tibor vadásztörténet

Következő cikk

Azért jól megy sorom

Ne hagyd ki

Ajándék a falumtól

Click to comment

You must be logged in to post a comment Login

Vadászat

Adventi vadászat Biharnagybajomban és a hírhedt bajomi avatás – GALÉRIÁVAL

Published

11 óra

2024.12.22.

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.

Biharnagybajomba tartok, a Nagy-Sárrét szívébe, amely a sár, a víz és a nád miatt aligha tudott megőrizni épített emléket, mégis az itt élő népek, ma is szilaj, vad, de becsületes nézésében ott csillog a régi világ. Hit, becsület, tisztesség. Pillérei ezek a reformátusoknak s hogy nem tévedünk, ebben bizonyosak lehetünk. Igazolták már ezt százszor a mögöttünk lévő évszázadok. A régi, vízjárta sík ugyan eltűnt, de erek, lappok és olyan vendégmarasztaló sár várja az ide igyekvőket, hogy még a helyiek is meggondolják, beleállnak-e a hajtásba a nyúlért. Vastagon, nagykabátba öltöző embert itt nem találunk, mert itt menni kell, itt keményen meg kell dolgozni ma is a sikerért, ahogyan tették a régi-régi sárréti emberek. A hazug, a szavát nem tartó, sunyi embernek errefelé sok jövője nincs, jóra az ilyenféle fajta itt, a Sárrétben, ne is számítson. A Dózsa Vadásztársaság vendégeként akasztottam a tarisznyát a vállamra, fogtam puskát a kezembe és engedtem a kutyámat az ismeretlen sűrűkbe, partoldalakba…

Biharnagybajomban, a Nagy-Sárrét szívében, a református Tiszántúlon. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ádventben járunk s hogy ezt az időszakot komolyan veszik a helyiek, mi sem bizonyítja jobban, minthogy református templomukat advent első vasárnapján szentelték fel. Református népek lakják, Bocskai szabad hajdúi, akik büszkék arra, hogy Szigetvár védelmében is ott voltak az elődeik s megütköztek a törökkel.

Biharnagybajomban Ottokár kutyám már érdeklődve szippant bele a reggeli forgalomba. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Decemberre mindig csendesedik az idő. Odakint csak a búza, az örök reményt adó búza zöldell s ha jó is, szép is volt az ősz és jóformán egyszerre is vetettek a gazdák, mégis, a megannyi fajta, a különféle földek és a szokások miatt, minden búzaföld más és más. Még azok a táblák is elütnek egymástól, amelyekbe ugyanolyan búza került, mert ’iszen az egyik föld éppen könnyebb, míg a másik nehezebb húzású. Aki nem járja a határt, aki nem ismeri a földet és annak az ízét, annak talán egyforma, de aki itt nőtt fel, az becsukott szemmel tudja, hogy mi vár arra, aki a Malomközi csatornának indul…

A református templomot ádvent idején szentelték fel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Szigetvár védelmében a bajomi vitézek is részt vettek, akikre, Biharnagybajom szívében, faragott oszloppal emlékeznek. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Korán érkezem, de az udvaron már gyülekeznek. Odabent a vadászházban Dobos Sándor vadászmester és Szilágyi Ferenc jegyzi fel a neveket és ha már megjelent a tagság, számba veszik, kinek, milyen kintlévőségei vannak, ki akar ebédelni, ki nem és úgy általában véve a helyszínen rögtön elintézik, amit el kell.

Rend a lelke mindennek! Beiratkozás, ügyes-bajos dolgok intézése reggel a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság irodájában. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– Szóljatok Tóth Lacinak, hogy írja alá a jelenléti ívet! – szól Dobos Sanyi!

– Persze, ebéd is lesz! A múlt heti récékből kása lesz – feleli Szilágyi Ferenc!

Jobbról Szabó Károly, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság elnöke köszönti a munkatársait. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A főzés „Bajomban” nem képezi a vita tárgyát, mert minden vadászatra egy szakács érkezik a vadászházba, így hát senki nem marad bent, senkinek nincs kötelező vállalása. Mindenki jöhet vadászni és így minden vitát csírájában le is zárnak.

A vadásztársaság a Dózsa Agrár Zrt. székházába kapott helyet, amely Biharnagybajom szívében impozáns, helyi védelem alatt álló épület. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Kis időre kiugrasztom a kutyámat, Ottokárt, az autóból, de látom, hogy sok „kollégája” illedelmesen pórázon, megkötve várakozik, így hát ő sem maradhat ki a jóból, de a hajtás végén is rendre pórázra veszik a kutyákat – mintha Pomázi Ágoston tanította volna itt is. Hiába no, a régi iskola!

Senki nem hiányzik! Reggel a vadászház udvarán. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Szabó Károly, a Dózsa Vadásztársaság elnöke érkezik. Mindenkihez van egy szava, körbejár, így illik és aki teheti, megszorítja a másik kezét, ha másért nem – becsületből. Úgy illik az, hogy senki le ne maradjon s a fiatalabbak még virtusnak is veszik, ki mekkorát tud szorítani. Régi dolgok ám ezek! Aki meg a másik ujját szorítaná meg, úgy kapja el, hogy a kézfejét elől szorítsa meg, az legközelebb pórul jár, mert akkor az ő kezét éppen úgy fogják elkapni, ahogyan tette. Akiben meg valami ősi erő lakik, az meg elkapja rendesen, s van úgy, hogy megrogyasztják a másikat. Úgy! Úgy! Az olyan embert le kell térdeltetni – teszi hozzá valaki, de meg kell hagyni, hogy itt, Bajomban ilyenre, a Sárrétben aligha számíthatunk, mert se hitvány, se pedig az erejét csak úgy fitogtató – nincs. De akkor honnét tudják, ki, miféle?

Sorakozó! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Na, jó a hangulat és mondjuk ki, a Kis-Sárrétben élők viselkedése sem másabb, mint a Nagy-Sárrétieké. Úgy látszik, hogy a kemény élet, a közös hit, a közös hiedelemvilág egyféle forma embert gyúrt a az évszázadok folyamán. Máskülönben a főtéren, a templom előtt áll egy faszobor. A szigeti veszedelem alakjai tűnnek fel s a magyar vitézek között az ellenséget, a törököt is megformálták, mert hát úgy járja, hogy arra is meg kell emlékezni. Ha valakinek idegen is, mi erre tudjuk, hogy mindenkinek jár a tisztelet.

Két pótkocsira férünk fel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Jólesően nézek körbe. Igazán nem azért mondom, de kicsit hazajöttem, mert a Tiszántúlon, a reformátusok között, mégis csak otthon érzem magam. Ennyi régi vadásztáskát, mellényes, vékonyan öltözött puskás-, vadászembert régen láttam. Végtére is, lehet nem is tudják, hogy a régi vadásziskola ma is élő tagjai! Akin valami újabb gúnya van, annak kijár a piszkálás: majd ebben vagy abban a tanyában felavatjuk! De fel ám!

Komoly őszi szántás előtt, így csak a legszükségesebb holmit visszük magunkkal! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Töltények az övekben. Egy-egy vadász csak éppen annyi lőszert rak zsebbe, ami kell, mert többet nem fogunk lőni, mint amennyi kell az ünnepi asztalra. Nincs miért s míg zötykölődünk a platón hosszasan nézem a ködös tájat s merengek a reggeli gondolaton… nincs miért?! Annyi halat fogtak a Sárrétben, amennyi kellett. Annyi jószágot vágtak le – ha volt – amennyi kellett és most, ha más korban is élünk, csak annyi vadat vadászunk, amennyi kell. Mindenki a magáét viszi, mindenkinek az a kedves, amit ő vett fel, amit az ő kutyája hozott s ha fácánt nem bocsátanak ki, ha mind vadfácán, akkor úgy is van.

Dobos Sándor vadászmester: Uraim! Ez a szántás vár ránk! Egészen az almásig megyünk! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Tóth Laci meséli a múlt heti élményeit.

Tóth Laci talán az egyik legjobb puskás a csapatban, sok vicces és mókás történettel szórakoztatta a vadászokat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Mikor leszálltunk az uniós útnál, akkor alig ment el a hajtás, már rögvest három kakast is lőttünk. Így volt – teszi hozzá Hodosi András. Bizonyosan így volt, mert én voltam ott a harmadik s az előző hetekben, ha tehettük, együtt vallattuk a csatornapartokat. Szép volt a havas vadászat is, annyi szent!

Hodosi András, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság titkára. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A Dózsa Vadásztársaság ma, 5800 hektáron gazdálkodik. Döntően szántói vannak s a terület jó, ha tizedén találunk erdőt. Nyár, kőris, helyenként tölgy s egy-egy matuzsálem mellett a mezővédő erdősávok fasorai színesítik a tájat. A területet átszeli a Hamvas-Sárrét csatorna, a régi Ó-Berettyó és persze a Berettyó. Aki erre él, tudja, hogy a nyáron is alig-alig csörgedező Berettyó, sokszor ragadja el az embert. Feljebb, Bakonszegen született az unokatestvérem férje s „ippen” az apukája meséli, hogy milyen örvények, kutak vannak a mederben. Ha abba valaki egyszer elmerül, sose látja a családját. Volt, hogy egészen lent Szeghalom alatt tette ki a kis folyó, amit sokszor alig tudnak a gátak között tartani és Berettyóújfalutól egészen végestelen végig olyankor tömegek lesik: lám-lám, hogy megmérgesedett a Berettyó. Vigyázni kell véle!

Hajtás indul! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ahogy szállnak le az emberek, egy gyepen fordítják meg a traktort. Bennünket tovább visznek, mert hajtjuk össze a területet s ahogy lenézek, egy teli doboz sörétes patront pillantok meg! Le is kiálltok, hamar lesz is gazdája s megegyezünk még, hogy kapok belőle! Hodosi András csak neveti: na, majd meglátjuk, Péter!

Vadászat. Mezei nyulak. Jóbarátok. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Rettentően gazdag település volt Biharnagybajom, igazi színes alföldi város, amelynek mindig is nagyon fontos volt Nagyvárad, vagy ahogyan errefelé mondjuk „Várad”. Ha minden igaz, 100 év után újra közelebb kerül mindenkihez, mert ’iszen az I. világháború utáni sokkból határon innen és túl, most fog felocsúdni, Csipkerózsika álmából most fog felébredni a táj, felébredni a megannyi féle fajta ember.

Történelméről tanúskodik a híres bajomi református lelkész sírja, akit 1900-ban temettek el hívei. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Temetők futnak el mellettünk, régi és még régebbi temetők, sírboltok, amelyek arról árulkodnak s tesznek tanúbizonyságot, hogy valaha itt pezsgett az élet. Régi írások, Dávid-csillaggal ékesített márványlap árválkodik, mintegy őrködik a többi felett. Az öreg temető kerítésére még a legrégebbi vadászok sem emlékeznek. Egy azonban biztos, hogy itt azelőtt se és most sem vadásznak. Szent helyek ezek „Bajomban” is.

Régi kövek, régi írásai hirdetik, hogy színes településünk volt Biharnagybajom is. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Fordulunk.

Míg a településen 2700 laknak, addig a tagság 17 fő – meséli az elnök. Kések kerülnek elő, mindenki madzagot vág, úgy akasztja fel a zsákmányt a kocsioldalba. Ki-ki a saját kampójára. A társaság lucernásokkal is gazdálkodik, amelyeken bőven tudnak szénát termelni s annál jobb takarmány a nyúlnak, őznek nem kell. Éves szinten 44 őzbakot ejtenek el s bár ez és a tavalyi esztendő is jobban a túlélésről, az állományok megtartásáról szólt, hozzá kell tenni, hogy nagyon büszkék a 620 grammos őzbakjukra. Kétségtelen, hogy az erő, a genetikai potenciál benne van az állományban, de az évjárati hatás dönti el, hogy mit arat a Nagy-Sárrétben élő.

Szeretik a mezei nyulat a helyiek és sok jó receptet is tudnak. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Mezei nyúlra szívesen vadásznak. Szeretik a nyulat és Dobos Sanyi, a vadászmester oda-odaszól, na nem hangosan, a helyieknek, hogy segítsék a vendéget. Különösen egynek kedveznének, mert az első nyulára vadászik, de az oly udvarias, hogy amit nem ő lőtt, azt a világért sem fogadná el.

Csak meg lett az az első nyúl is! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Tóth Laci csak sóhajtozik, hogy ebből nem lesz így avatás. Bár régen volt már deresre húzás „Bajomban”, de azt tudni kell, hogy e hagyomány talán sohasem fog kikopni innen. Az ország egész területén ugyan kivezették és megszüntették a deresre húzást és nem volt szabad köztéren a büntetések kiszabását ilyen módon végrehajtani, addig Bajomban, ez a szokásaihoz igen ragaszkodó nép, a vadászati hagyományaiban tovább ápolta. Állítólag – és a vadászaton még vita tárgyát is képezte – , hogy egy régi deres még a padláson talán-talán megvan.

Minden nyúl szépen felkerül a kocsi oldalába! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Egy biztos, hogy ezekről a hajdúkról érdemes tudni, hogy hitükhöz, szokásaikhoz módfelett ragaszkodnak. S az évek, évtizedek alatt valahogy a vadászavatás úgy járt, hogy ötvöződött a deresre húzással, s akit itt avatnak, az úgy néz ki, hogy még büszke is erre, hogy őt biz’a Bajomban avatták! Egy múlt héten avatott fiú sárrétudvariból meséli is, egy távoli érkezett vendégnek, hogy

– Engem itt avattak vadásznak, „Bajomban”!

Kiért az első hajtás! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Nincs mit tenni, a szokás és a hagyomány erősebb mindennél s ha arra gondolok, hogy Orseoló Péterrel szemben a Sárrétből indult a Vata-féle lázadás, hát nem igen látok különbséget az 1000 évvel ezelőtt élők és a maiak között. Láttam én már sokféle avatást, de ilyet még bizonyosan nem s mikor első alkalommal részese voltam, örültem, hogy engem még édesapámék, meg Szegeden, a Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban régi jó tanáraim, csaknem minden vadra felavattak.

Takaros a biharnagybajomi vasútállomás, amelyet nemrégiben újítottak fel. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– Az semmi, Péter! Meg kell azt ismételni „Bajomban”! Akkor leszel ember! Akkor leszel csak igazi vadász!

Egy bajomi vadász zsákmányával. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Erre felderül mindenki s kiderül, hogy a tagság döntő részét valóban itt avatták s hogy ezt a törvényt szentesítsék, a legöregebb vadászt még ráadásul rendesen, deresen avatták fel!

Ottokár orra soha nem téved és már dobtam is el a fényképezőgépemet, hogy a puskámért nyúljak. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Hitetlenkedve hallgatom, de van itt még aki emlékszik rá, hogy úgy szorították a nyakát, hogy meglilult a feje!

Ennyi elég is volt hozzá, hogy a kakasom az égbe emelkedjen s csak a szűk csővel tudtam megszólítani. Ottokár lelkesen hozta zsákmányunkat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– Állítólag le akartam ugrani! – de arra már nem igen emlékszem!

A vadászat életet követel, de amit elejtünk, hazavisszük és tudni kell minden ifjú vadásznak, hogy mit jelent elejteni egy állatot. Így állnak ehhez s ha addig nem tudná, mit jelent vadásznak lenni, azután biztosan megtanulja!

Első a biztonság és Biharnagybajomban táblával is jelzik, ha a közelben vadászatot tartanak! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

– De ma Ádventben járunk Tóth Laci! – mondja a vadászmester.

– Abban bizony, ezért is nagy ünnep, hogy nálunk ejti el az első nyulát. Méltóan meg kell tisztelnünk nekünk is a vadat!

– Hagyományosan! – veti közbe valaki és derül a társaság.

Tóth Laci mutatja az utat! Csak utána! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A törvény az törvény és a szokások, ha a XXI. század modern világát is éljük, még mindig fundamentumai a társadalomnak. Hihetetlen, hogy itt Biharnagybajomban, a Nagy-Sárrét szívében, a református Tiszántúlon ma is mennyire fontosak a szabályok, mennyire fontosak a közösségen belüli szokások, hagyományok. Régi törvény, régi iskola s lent a Nagy-Sárrétben, a bajomi vadászokkal vallatjuk a határt…

Agro Jager News

Aki kutyával jött, nem lehet elálló! Mindenki tudja, hol szokott menni, hol szeret vadászni, hogy merre esik a hajtás. Nekem András int, hogy a balszárnyat húzzuk fel és induljunk Ottokárral, miközben a hajtás vonala szépen rendeződik. Látom én, hogy nem az elsőéves vadászok az itteniek. Mindenki egyenlő távolságra áll. És úgy tartják a vonalat, hogy akár golyóval is el lehetne lőni, vagy előtte, vagy mögötte a sornak. Bocskai szabad hajdúi ezek a népek, hűséges katonái ma is, példásan, csatárláncba állnak. Zsákolni nem zsákol senki és esze ágába nincs senkinek se, hogy előre szaladva, rohanva, törtetve, a másik elé lőjön vagy kapzsiskodjon. Azt hiszem, hamar ki is vetnék maguk közül. Aki ilyen, ne is jöjjön ide, mert sokáig ezek a népek nem fogják tűrni és ha tetszeni fog, ha nem, megszólítják. De itt egy hangos szó nincs. A munkán nevelkedett ember, a sárréti ember, még ma is tudja mit jelent naphosszat villázni, kazlat rakni, fát vagy éppen erdőt vágni.

Ottokár vadat áll. Nyugodtan fényképeztem, mert a túloldalt Hodosi András figyelte az eseményeket, de csak egy tyúkot keltett fel a kutyám. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Éber a fácán. Jobban csak tyúkot áll Ottokár, a kakasok hamarébb kélnek. Csípek egy-egy csipkebogyót, egy-egy kökényt, már amit meghagyott a madár és hallgatjuk, ahogy a hajtásderékban szól a puska. Egy kakas csak befordul, de közel vannak már a leállók, mikor András elébe tud fogni. Megbillen, de már duplázni, nem dupláz a titkár s nézzük, hogy húz át a jobb szárnyra, ahol Tóth Laci szemfülesen leszólítja. Látja mindenki: ugyan szép lövés volt.

Verebek a pusztában. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A pusztában mezei verebek emelkednek fel a bokrokról, de nincs hova repülni és jó nagy forduló után, csak visszakanyarodnak. Itt ülnek velem szemben, mert áll a hajtás, én meg csak nézem őket.. A bokron túl, a távolban egy kis motorvonat hagyja el a már felújított biharnagybajomi vasútállomást, amely oly kedves a helyiek szívének. Bizony, aggódnak is érte!

Havat hozott a szél. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Megfordult az idő! Szokatlan, keleti szél vág az arcunkban és olyan foga-hegye van a szélnek (hideg van), hogy feljebb húzom a cipzárt a pulóveremen. Ottokár is ráfordul. Lessük, vajon mit hoz Várad felől az idő, mikor meglátjuk az első hópihét. Tán fehér lesz a karácsonyunk? Látom, hogy mindenki keletre néz s egy kicsit hazagondolok én is, mert egy szép , fehér karácsony mégiscsak valami. Enni, reggelizni, nekiállni a tarisznyának, mindenki csak a kocsin fog, csak úgy nem üljük meg – haladjunk, menjünk, vadászunk. Enni otthon is lehet és van ebben valami, valami régi. Vékonyan is vagyunk öltözve hozzá, hogy ácsorogjunk és menni is kell, mert ránk sötétedik és estére nem tudjuk meghajtani a Csemetekertet. Ha már meglátjuk a lángját a csőnek, akkor fácánra már nem illik vadászni…

A Berek-ér mellett. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Aki azt hiszi, hogy a Csemetekert csak egy pár hektáros hajtás lesz, annak elmondhatom, hogy csalódnia fog, mert majdcsak felmentünk Nagyrábé alá s onnét ereszkedünk vissza Bajomnak.

A Nagy-Sárrétben csak az vetette meg a lábát, aki dolgozott. A munkához ma is jól ért az itteni ember. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Egy igen sáros, kerékkel szabdalt, tócsákkal teli úton ballagunk fel. Én, meg Tóth Laci a Berek-ér partjáig megyünk s hogy András merre keveredett el, azt nem tudom. Laci kedvez nekem, mert mehetek a part élen, ami első látásra könnyűnek tűnik, de egyáltalán nem az, miközben ő próbálja összefogni a jobbszárnyat a hajtásban. Igen, tőlem balra. Én meg a jobbszárny élén ismeretlen sűrűben töröm az utat előre. Valakinek menni kell itt is, miközben egyáltalán nem egyszerű, mert sűrű is az erdő, sok helyen járhatatlan. Meg lehetne kerülni a sűrejét, de akkor kitörne a madár s a kutyával szépen fogjuk, kerítjük az erdőt. Egyszer fent, egyszer lent s ha most nehéz is, akkor majd később jobb lesz. Bár, szoktam volt mondani, hogy mindig van lejjebb! Viszont egyszer minden sűrűnek, egyszer minden hajtásnak vége lesz s akkor meg milyen büszke rá az ember: Na! Itt én mentem el elsőnek! Gyere! Próbáld meg te is! S ó mennyire igaz ez az élet minden területére. Sok a hangoskodó. Tudja ezt mindenki, aki dolgozik és mindenki tud olyat megnevezni, aki mellét verve, hőbörögve, teli szájjal mondja, hogy ő sokkal jobban „megcsinálja”, bármi is legyen az. S ma olyan kort élünk, hogy hátrébb lépve, nem tehetve mást, csak annyit mondunk: Tessék! Tessék akkor megmutatni! S ami addig szép volt, jó volt, ahelyett, hogy még jobb lenne, csak lesilányul, értéktelenné válik. Jóformán tűzrevaló lesz…

Takaros a munkája az itteni embernek. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ami igaz, az igaz: szép ruhába, ide nem kell jönni! Viszont olyan hegyes sarkantyús kakasok röppenek fel előttünk, amelyekről sok vadász csak álmodhat! Ilyen kakas nem terem a volierben! Elég egy hibázás és a másik aggatékára kerül. Gyors, robbanékony igazi vadkakasok, amilyen az itteni nép! A múlt héten szépen járt a madár Tóth Lacinak, most nekem kedvezett a szerencse és ami kakast meg tudtam szólítani, itt lóg már az aggatékomon.

Adventi vadászaton Biharnagybajomban, Nagyrábé felé a Csemetekertben, lent a Berek-ér partján. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A Berek-érnél már igencsak havazott s kint a partoldalban takarosan összekötött, kötegekbe rakott gyalogakácot pillantok meg. Ott a gazdája is. Egyesével, egy nagy sújtókéssel kivágja, majd gyűjti s mikor nem fér több a markába, akkor köti össze. Egyedül dolgozik a határban, úgy bérel három kilométert a vízügytől s azt tartja rendbe – meséli, mikor megállok két szót beszélni véle. Gyanús, hogy nem tüzelő lesz belőle, mert módfelett szépen dolgozik. Nem is titkolja, hogy koszorúk keretének viszik a virágkötészek. Nád már nem igen van errefelé, de úgy látom, hogy a technika nem sokat változott. Amit a Sárrét terem, abból az itteni ember értéket teremt ma is, még akkor is, ha a gyalogakác az egyik legértéktelenebb faj s invazív volta miatt, ellensége minden erdésznek, természetvédőnek…

Decemberre az őzbak már elveti agancsát. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Úgy mondják a bajomiak, hogy az Elles-erdőtől visszább, a fenyves sarkánál lőttem az első kakasomat. Na, nem életem első kakasát, mert azt meglőttem én apám oldalán, hanem a bajomi, adventi kakasomat. Rosszat sejtek és gyorsan pontosítani kell, mert Tóth Laci, ha itt van egy hajtáson, akkor az ápolja, gondozza a bajomi hagyományokat!

Amikor mindenki a nyiladékra ért, indulunk tovább. Az Elles-erdőtől visszább, a fenyvesben. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A távolban fasorokat húznak föl, onnan is szépen kél a madár és igaz, tényleg igaz, hogy mind a Cserepes lestől visszább, a Kerek erdőbe húz. Hallani, hogy az erdő túlfeléről is szól a puska s igen, a másik oldal is felért Bajom alól. Ügyesek. Egy nádfolt előtt állok meg, mikor leültetem a kutyámat s a szárnyat lezárva, később intek neki, hogy indulhat. Türelmesen ki is várja, azután beveti magát. Alighogy beugrik, emerről már röppen is a kakas, amit jó elé fogva lecsalogatok az égből. Tóth Laci megkerülve feljebb áll és ha tévesztek akkor is a terítékre kerül, mert tudjuk milyen jól lő. Láthattuk.

Ha ugyan Tóth Laci is lőtte meg, azért az én kutyám hozza a kakast. Ilyen a vadászat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Ám ahogy megtöröm a puskám, kél a másik, amit Tóth Laci meglő.

Szárnyas! – kiáltják! – és Ottokárt küldöm, „aki” már repül is érte!

Büszke vagyok rá, mert mondhat a gazda bármit, majd a vadászaton mutatja meg, mit tud egy vizsla. Hogy állja a lövést? Hogy keres és visszahívható-e. Aki vadászik, annak mindig jobb a kutyája és a hajtó is akkor jó hajtó, ha ebben nőtt fel, netán még vadász is! Manapság szokás, hogy elmegyünk a kutyával dolgozni, segíteni egy-egy vadászatot! Csak az ne legyen szokás, hogy valaki kedvet kap hozzá és kihozza a kiskutyáját, mert vizsla. Attól mentsen meg minden vadászt a Jóisten, hogy se a hajtó, se a kutya nem ismeri, miként kell a hajtásban viselkedni. Arról meg ne is beszéljünk, ha mindezek felett, még minden végzettség nélkül, azt is megmondja, hogyan kell másoknak viselkedni. Szerencsére azonban Biharnagybajom a nagyvárosoktól messze van, de ha valaki ilyen hajtót hívna meg, ő maga is felelne, hogy kit hozott a vadászatra. Mindenki azért felel, akit magával hozott. Nem kell ezt magyarázni, régi dolgok ezek..

Régi, elhagyott, lakatlan kotorék. Természetesen a vadőr munkáját dícséri. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Benn az erdőben szól a puska s mivel összezárt a kör, a távolban ellábaló kakas után nézünk, amit persze Ottokár orrára kellett bíznunk. No, de hát ezért is van nekünk kutyánk és csak úgy szimatolja, „tuktukolja” az avart, hogy régi, ősi, hangutánzó vezényszavakat is megelevenítsek.

Ez az utolsó sűrű. A vésztőieket persze nem kellett biztatni: vadászni jöttek ők is! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Nehéz hozzátenni bármit is a bajomi vadászathoz, a bajomi, a sárréti emberekhez, a tájhoz. Aki keres valamit a régi világból, aki keres valami valódit, értéket, valami kézzel foghatót, kerekedjen fel. Szálljon meg akár itt, vagy a híres füzesgyarmati fürdő szállójában. Ide nem kell, sőt felesleges is cifra ruha. Akárhogy is öltözünk, mindenki számítson arra, hogy hamar kiismerik a szokásait, hogy miféle? Miközben megválasztja majd az első szántás is az ideérkezőt.

Jóízű beszélgetések, barátságok jellemzik a bajomi vadászatokat. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A hosszú hajtásokban, a sárral, a sok kilós nehezékkel a csizmákon, a nyulakkal a derekán elgondolkozik mindenki az életén. Hamar mérlegre teszi a Jóisten a vadászt. Helyet cserélni, kikerülni, ha lehet is, szégyen. Viszont cserébe valami olyat kap ezen az ősi vidéken az errejáró, amit igazán csak itt lehet megérteni. Más világ. Régi világ. Jó világ.

Avatópálcának jó lesz? Jókedélyű a bajomi társaság. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Mire visszaérünk Ottokárral, addigra már jóformán a fenyőgallyakkal körbekerített terítéken sorba rakták a vadat.

Középen Szabó Károly, a Biharnagybajomi Dózsa Vadásztársaság elnöke. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Elől a dúvad!

Adventi teríték Biharnagybajomban: erdők alatt, zöld gyepen, fenyőgallyal, tűzzel. Vadászember szíve nem kívánhat szebbet. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Úgy járja! Utána jöhet a nemes vad. Szőrmés – tollas, szőrmés – tollas – visszhangzik fülemben a lecke s mivel rókát nem lőtt senki, így hát egy derék szajkó fekszik legeslegelől. Azután a nyulak, a fácánok. Nem kell itt mondani semmit. Jobb, ha csendben marad mindenki és figyel, tanul, mert azt mindig, mindenhol lehet. Itt, tényleg csak az szólaljon meg, aki tudja, de ha tudja, akkor jöjjön is, csinálja is meg. Nagyon tudják ám a bajomiak, bár meg kell hagyni azt is, hogy van még más, régi-régi, ősi szokás is.

Barátaimmal: balról Hodosi Andrással és Tóth Lacival, valamint hűséges kutyámmal Ottokárral Biharnagybajomban, a társaság adventi vadászatán. Igazán szép volt ez az idei apróvadas idény. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

A régi terítékkészítésük, amit csak akkor használnak a bajomiak, ha maguk között vannak, az úgy van ám, hogy ami az enyém, magam elé rakom s ha több van, ami nekem jutna, akkor azt egy sorral feljebb teszem ki. Ebbe a sorba rakja fel minden vadász a többletet és, ha szépen szólt a puska, egész sort raknak. A fácánokat és a nyulakat jó szorosan! Elegáns, nagyvonalú megoldás, hiszen a reformátusoknál a kérés nagy szégyen, s a közösből könnyebben felveszi a másik, könnyebben kiadja a vadászmester is, de oda is, csak akkor lép az, aki nem tudott lőni, ha szólítják! Rendkívül ízes, rendkívül szép vadászszokása ez a bajomiaknak. Kívánom nekik, hogy sokáig megtartsa őket a Jóisten ebbéli szokásaikban, különösen így, adventben, karácsonyra, az ünnepre készülődve!

Tóth László avat. A hírhedt bajomi avatásra itt mindenki büszke és rangot jelent, aki Biharnagybajomban avatnak fel. Csak bírd ki! Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Persze a köszöntések és kompetencia-osztás nem maradhatott el, ahogyan az avatás sem, melyet nemcsak túl, hanem a bajomiak szerint: meg is kell élni. Ám nincs olyan tagja a társaságnak és a környező településekről érkezők közül senki nincs, aki ne lenne arra büszke, hogy „Bajomban” lett vadász. Azt hiszem erre és hagyományaikra tényleg nagyon büszkék is lehetnek.

Ünnepi fényekben a biharnagybajom Dózsa Agrár Zrt. székháza, amely Dózsa Vadásztársaság otthona is egyben. Fotó: Dr. Szilágyi Bay Péter / Agro Jager

Engedjék meg, hogy innen a Nagy-Sárrét szívéből, Biharnagybajomból, a reformátusok egyik ősi fészkéből a magam és az Agro Jager szerkesztőségének a nevében kellemes karácsonyi ünnepeket kívánjak a Dózsa Vadásztársaság tagjainak, Biharnagybajom lakóinak és egyben minden kedves olvasónknak!

Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.
lapigazgató

KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Tovább olvasom

Vadászat

Évzáró rendezvény a Szombathelyi Erdészeti Zrt.-nél

Évzáró rendezvényt szervezett a Szombathelyi Erdészeti Zrt.

Published

3 nap

2024.12.20.

Dr. Szilágyi Gergely PhD

Évzáró rendezvény adventi gondolatokkal, jótékonysággal, elismerések átadásával. A Szombathelyi Erdészeti Zrt. az évzáró ünnepségén adta át a hosszú időn keresztül kiváló munkát végzett munkatársaknak az elismeréseit, és hagyomány már a jótékonyság, valamint az is, hogy az eseményen egy-egy egyházi és ismert világi személyiség mondja el adventi, karácsonyi gondolatait. Idén az alapvető jogok biztosa, Kozma Ákos is részt vett a rendezvényen.