Hetek óta tart már ez a rekkenő hőség. A hőmérő higanyszála hihetetlen magasságokba szökik. Könnyű nyári szellőről, hűsítő záporról álmodik az ember, de hiába, egy levél se mozdul, s égi áldás sem érkezik. Reszket a levegő a táj felett még késő délután is, s a fűszálakon csillogó hajnali harmatot röpke pillanat alatt szárítja fel a felkelő nap.

A hetekig tartó forró nappalok s a fullasztó álmatlan éjszakák után végül megnyílnak az ég csatornái, és elered a hőn áhított eső. Van, ahol áldásként érkezik, máshol égre emelt, könnyes szemmel kéri számon az ember a pusztulást, előbb szárazságtól hervadozó, s most jégverte munkája gyümölcsét. Szerencsés helyen, dombokkal körülölelt katlanban nyugszik a mi községünk, az Isten tenyerében, mert a dombokon túl tüzes bottal, mennydörgéssel, jégesővel érkezett a vihar, aminek mi csak a széléből kaptunk ízelítőt.

Végül megenyhült a forróság, a nap sugarai is kellemesebben csiklandozzák az ember bőrét, szinte ujjáéled minden.

Lustálkodós vasárnap délután vidám zene hallatszik a faluból, ünnepel a község. Falunapra kel egybe a nép, családok ballagnak, kézen fogva vezetnek vidáman ugrabugráló gyermekeket a rétre. Szinte érezni lehet a sült kolbász illatát, s a hideg, habzó sör gondolatára összefut az ember szájában a nyál.

Mi is fontolgatjuk Zolival, menni kellene, ott vannak a rokonok, barátok, olyan rohanó ez a világ, olyan keveset találkozunk. Végül túl zajosnak, túl nyüzsgősnek ítéljük a falunapi vigasságot, a kolbász vélt illata is szertefoszlott, a szomjúság is elmúlt már.

Ugyan mi lehetne szebb muzsika az erdő hangjánál, a madárcsicsergésnél, a tücsök zenéjénél, a békakoncertnél, s lehet-e jobb illata bárminek is az esti búzatarlónál, melyet eső áztatta csonkjai közt táncoló szellő fúj az orrunkba. A természet édes vonzása elcsábított mindkettőnket, már csak azt kell eldönteni, ki hova megy.

A Sáskút tetején nemrég learatott árpatarló van, amibe – mikor még állt –, odaszoktak a disznók, és mintha nem akarnának hinni az érzékeiknek, látogatják aratás után is, mintha azzal visszavarázsolhatnák a „terülj-terülj asztalkát”. Még az sem riasztotta el a konda népét, hogy párszor már adózniuk kellett azon a helyen.

Engem másfelé vonzott ma a szívem. Lassan egy hónapja már, hogy először megpillantottam a lucernáson egy fiatal bakot. Agancsnak aligha nevezhető, két kis „törött ceruza” dudorodott ki a homlokán. Akkor még nem lehetett bakra vadászni, ezt vastagon barkába burkolt, korcs kis agancsai is jelezték. Ám hamarosan itt az őznász ideje, s az engedélyemben egy selejtes bak elejtése is szerepel. Azóta sokszor láttam őt, de mindig nagyon messze, kinn a lucernás domb tetején járt. Bevallom, nemegyszer kísértést éreztem egy hosszú lövésre, de végül mindig győzött a józan ész.

Nem etikus erre a nemes vadra kétszáz méterekre lövöldözni. Pedig már nem kellett az agancsait látnom ahhoz, hogy felismerjem. Olyan sokszor láttam ott fenn, hogy már ismertem a szokásait, mozdulatait, a járását, tükrének foltját, homloka sötétebb árnyalatát. Időnként jellegzetesen rázta a fejét, talán élősködők gyötörték, de lehet, hogy naivan érettebbnek akart látszani, félelmet kelteni a riválisokban amint hetykén, felszegett fejjel, kecsesen, de határozottan szúrja földbe menet közben vézna első lábait, néha megrázza fejét, csattogó füleivel hangot adva rettenthetetlenségének.

Időnként feltűnt egy nagyon öreg, visszarakott agancsú bak azon a helyen, sőt egy másik, félagancsú bak is. Egyszer láttam a félagancsút közelről is, egészen a les alá hajszolt egy sutát, de már alkonyodott, így nem tudtam alaposabban szemügyre venni, vajon letört-e az egyik agancsa, vagy ilyen korcsot növesztett. Annyit tudtam kivenni, hogy mindkét rózsája megvan. Egy agancs ide, egy agancs oda, láttam harcolni őt az öreg hatos bakkal, aki elég hamar feladta vele szemben a harcot, és megszégyenülve elhagyta a csatamezőt. A félagancsú lett tehát a király, és innentől kezdve a kis egyeskémnek is meg voltak számlálva a napjai.

Ide jöttem ismét, a lucernás szélére állított lesre azon a vasárnap délután. Egy suta már kinn csipegetett idei, szépen cseperedő gidájával. Az anya felemelte a fejét, megvető pillantást küldött felém amiért megzavartam a késő délutáni legelészést, s egy szökkenéssel eltűnt mindkettő az akácosban. Nem jelenthettem számukra túl nagy veszélyt, mert alig telt el néhány perc, újra kijöttek a legelőre, s én „páholyban” ülve gyönyörködhettem tovább bennük.

A lenyugvó nap csodálatos fényekbe öltöztette a tájat. Leírhatatlan színpompában fürdött az akácerdő. A csipke- és áfonyabokrokra ráfolytak és egészen birtokba vették tüskés ágaikat a sok éve műveletlen szőlős hajtásai, és lugasokká változtatták őket, páratlan, szívmelengető látványt nyújtva a nap vöröslő színében. Az ember azt hinné, ennél szebbet már nem láthat, de akkor felnézek a lucernás horizontjára, ami ebben a pillanatban olyan volt, mintha ott érne össze a föld az éggel, s látom, hogy „ég és föld között” feltűnik egy suta és a félagancsú bak sziluettje. Az idilli látomásból feleszmélve eszembe jut, hogy soká nem mutatkozik a fiatal bak. Vajon merrefelé száműzhették őt?

Ebben a pillanatban rezzen a bokor, s az egykori szőlős közeli teraszáról egyszer csak felbukkan. Óvatos léptekkel felém tart, látszik, hogy még idegen ezen a helyen. Úgy tűnik, móresre tanították odafenn a kicsikét, engedett a dölyfösségből. Csendben, félénken lépked. A lucernásra igyekszik. Az ösvényre érve megtorpan, megcsapja orrát a lábnyomom szaga. Pillanatra úgy tűnik, elugrik, ám győz a lucerna csábító, édes illata, s leérve már el is felejti ösztöne óvatosságra intő hangját. Fegyverem távcsövén át követem, lekísérem egészen a lucernás széléig. Kibiztosítom, felhúzom a rögtönzőt, és lassan elhúzom a ravaszt… dörrenés helyett halk kattanás. A rögtönző visszakattant. Nem engedelmeskedik a fegyverem. Megérezte talán a bizonytalanságom? A szívem mélyén egy pillanatra megsajnáltam, valahogy a szívemhez nőtt az egy hónap alatt, miközben figyelgettem őt.

A természet törvényei azonban kíméletlenek, lelkiismeretes vadászként én sem lehetek gyenge. Ennek a baknak – bár ő nem tehet róla – nincs semmi helye a tenyészetben. Erre a meggyőző gondolatra határozottan felhúzom ismét a rögtönzőt, s egy rövid célzást követően elsütöm a fegyverem.

Picit megzavarnak a körülmények, ennek ellenére meggyőződésem, hogy jó lövést adtam le. A bak megugrott, hátsó lábaival kirúgott, és láttam a porfelhőt mögötte, amint a lövedék testén áthatolva a földbe fúródott.

A lövést követően a bak őrült vágtába fogott, nagy ívet leírva a hátam mögötti akácosba rohant, s benn az erdőben felém vette az irányt. Megfordultam gyorsan a lesen, már azt hittem kibukkan, de pár lépésre tőlem feladta a küzdelmet, lerogyott, s az erdő visszhangként küldte felém utolsó, hangos sóhaját.

Nem vártam, hisz rohamosan alkonyodott már. Elindultam megkeresni, leróni tiszteletemet ravatalánál, mielőtt átkel az Örök lucernás mezőkre, ahol nem lesz többé száműzött selejtes bak, ahol már ő is király lehet.

Nem mentem egyenesen oda, ahol hallottam elesni. Minden vadász konok szokása, ha a vad nem marad tűzben, hogy vért akar találni.

A rálövés helyére mentem én is, de hiába forogtam a lucernásban, nem találtam egyetlen csepp vért sem. Elindultam hát a vad menekülésének irányába, átverekedtem magam a kefesűrűségű akácoson egészen oda, ahol a baknak lenni kellene. De nem volt ott. Nem volt sehol…

* * *

Meghallottam, hogy Zoli közeledik a terepjárón. Otthon felejtette a telefonját, úgyhogy egyáltalán nem tudtunk beszélni, ő csak jött, mert hallotta a lövést. „Kutya kell!” – mondtam neki, ahogy kiszállt az autóból. Leírtam a részleteket, és azt javasoltam, hogy nézzük meg ketten még egyszer ott, ahol hallottam elesni a vadat.

Hiába forogtunk, bujkáltunk a sűrűben, a tövisek fájdalmas sebeket ejtettek már a bőrömön, a bak nem volt sehol. Újra megnéztük a rálövés helyét is, de Zoli is meggyőződött róla, hogy vér nincs egy csepp se. „Kutya kell!” – állapította meg ő is.

Nálunk ez egy elég macerás feladat, no nem azért, hogy nem lenne mit hozni, hanem azért, hogy melyiket hozzuk a sok vadászkutya közül. Mindegyik „vadász” a javából, és mindegyik kínálkozik. Ösztönösen érzik, tudják, mi a feladat, de mindenki nem jöhet.

Bisztra

Bisztrára, az ötéves szlovák kopóra nyakörvet, hosszú pórázt csatolok, miközben Beki, a drótszőrű tacskó magától elfoglalja helyét a kutyaszállító ládában, és várakozva kukucskál kifelé, mondván – mehetünk!

Összemosolygunk Zolival, nincs szívünk otthon hagyni, látva okos magatartását. Beraktuk őt is az autóba, ha Bisztra nem járna sikerrel, akkor majd bevetjük őt is.

Bisztrinka azonnal szagot fogott. Orrát földre tapasztva izgatottan fordult kettőt a lucernásban és mutatta az utat az erdőbe. Abban a sűrűben lehetetlenség lett volna pórázon követni, ezért szabadon engedtük őt és vártunk.

Talán két percre tűnt el a szemünk elől, utána visszajött, és farkcsóválva, csillogó szemekkel sugallta „akkor most jöttök, vagy hozzam is ki nektek?”.

Ezt nem hiszem el, itt voltam, éppen ezen a helyen álltam, és nem láttam a bakot. Egy labdányi bozót takarta el apró testét a szemem elől.

Megveregettük, megdicsérgettük Bisztrinkát a szép munkáért, kapott ő is töretet, és ki tudja hányadszor már, ismét elmondtuk: „eb a vadász kutya nélkül!”.

Kihúztuk a bakot, s pár percig még álldogáltunk a ravatalánál. Ez a tiszteletadás kijár minden elejtett vadnak, még ennek a legkisebbnek is, akihez nem volt túl kegyes a természet. Békesség neki odaát!

* * *

Az igazság az, hogy Bisztrától vannak sikeresebb, ügyesebb, megbízhatóbb kutyáink is, de az idén ez már a második eset, hogy ez a kutya olyat bizonyított, hogy tátva marad tőle az ember szája, és itt most nem csupán a vad sikeres megkeresésére gondolok. Miután megmutatta a dermedt vadat, nem volt szükség gyorsan rátenni a nyakörvet, nem kellett szidni, terelgetni, visszahívogatni. Nem volt láb alatt, nem ment el, nem csaholt, megbolygatva az erdő esti csendjét, nem tépte a vadat. Amikor kihúztuk a bakot a lucernásra, Bisztra egyetlen utasítás nélkül lehasalt a póráza mellé, fejét ráhajtotta első két lábára, mintha azt mondaná –„No zsigerelhetitek, itt előttem!”. Az ilyen kutya minden vadász álma.

A „strázsa kislány”

Szegény Beki most tartozott az ördögnek egy úttal, megjárta az erdőt a ládában. Az udvaron beszállt, és később ugyanott kiszállt. „Kicsi a bors, de erős!” – így szól a közmondás, amit mintha róla mintáztak volna. Nagyon szilárd tiszteletet vívott ki magának az otthoni „falkában” ez a pici kutya. Ha ő eszik, mindenki betartja a tisztes távolságot.

Ezúttal kitettük az udvaron az elejtett bakot, Beki lehasalt mellé, s többé nem volt esélye senkinek közelebbről megismerkedni a zsákmánnyal. A „strázsa kislány” fogvicsorgatva őrizte, éppúgy, mint minden más holmit, ami egy kicsit is a vadászathoz tartozik, legyen az kalap, hátizsák, pulóver vagy más ruhanemű.

A vadászat nem csupán a vad elejtése, izgalom és szelektálás. A vadászat békesség, csend, gyönyörködés. Néha szívdobogás, néha megbánás, megszánás, de egy életre szóló, soha meg nem szűnő vonzalom.

Híves Tóth Éva
2015 júliusa