FELVIDÉK | Kicsit hitetlenkedve, de meghatódva köszöntem meg a vadgazda szavait, s közben megrázta a kezem, mondván: „Évi, meglőheted a hármas bakot!” Az engedélyemben kettes korosztályú bak szerepelt, ami amúgy is páratlan lehetőségként melengette a szívemet, és most ez…! „Erik kettes bakot lőtt hármas helyett, te lőhetsz öreget!” – hallottam a vadgazda szavait tovább.

Elvétette a korosztályt, tévedésből fiatalabbat lőtt. Ami az egyiknek pech, a másiknak szerencse, és nekem ezúttal az utóbbi jutott. Erik fiatal ember ugyan, de tapasztalt, több éve vadászik, ám annak a „visszarakott agancsú, öreg baknak” a fiatal korát csupán a fogai árulták el virágba borított ravatalán. Erik mindig különösképp gondoskodik róla, hogy az elejtett vad méltó végtisztességben részesüljön, ez bizonyítja, hogy ő művész lélek és igaz vadász.

Erik bakja

Örömömet, hogy milyen szerencse ért, kissé beárnyékolta az aggódás, hogy vajon lesz-e elég időm erre a vadászatra, rátalálni, meglesni a szokásait, becserkészni, egyszóval kijárni, amit ennek a fenséges hazai vadnak az elejtése megkíván. Idős édesapám gondozása teljes embert kívánt, 24 órás felügyeletet. Sokszor meg kell majd kérnem valamelyik nővéremet, hogy váltson fel, és talán a lányomra is számíthatok majd néhányszor, így vigasztaltam magam.

Ismerős lehetett ez az aggodalom, ez a kettős érzés néhány vadásztársamnak is, amikor a vadász szíve kifelé húz, de a család az első. Azt hiszem erre való tekintettel, együttérzésből kaptam néhány tippet, hol lehet öreg bakot elejteni. A Pálházon állítólag van egy öreg, agancsát visszarakott bak, vagy a vaddisznóskert felett egy rendellenes agancsú, aminek a rózsája tövéből még egy szár van kinőve.

Az én szemem azonban leginkább arra csillant fel, hogy a Túró lesénél jár egy érmes bak, magas, hatos agancsú. Meghallottam ugyan szívemben a szerénység halk tiltakozását, de egy köhintéssel gyorsan el is hallgattattam.

Alkalomadtán el is foglaltam a magaslest, és vártam a bakomra. Szemem előtt végeláthatatlan learatott búzatábla, melynek közepében hektáros erdő húzódott. Igazi biztonságot nyújtó oázis a vad számára, amelynek takarásába jóllakottan behúzódhat, ahol vízre lel, ahol nyugalmat talál. Hátam mögött szintén erdő, a nagy Grőner erdeje, vadászterületünk szíve, minden vadak paradicsoma. Innen reméltem a hőn áhított vadam előbukkanni. Párszor megfújtam a csalogató sípot is, bár az őznász ideje már éppen véget ért.

Besötétedett, de a baknak nyoma sem volt. Korlátolt lehetőségeim ellenére elég sokat ültem kint, sőt próbálkoztam várakozni más napszakokban is, de a bak csak nem akart megmutatkozni nekem.

Épp amikor már kezdtem volna kételkedni a létezésében, valaki mindig akkor jelezte, hogy látta. Volt aki azt állította, hogy egészen sötétedésig „legeltette“ a tarlón, volt aki látta hazatérni a túlsó oldalról, sőt egy kolléga kicsit fennhéjázó hangsúllyal mesélte el, amint visszafojtott lélegzettel figyelte, hogy a les jobb első tartóoszlopához dörzsöli az agancsát, majd turkálja a földet.

Hosszú percekig, bosszankodva bámultam a földbe vésett üzenetet, amit a bak hagyott, amikor én nem voltam ott. Lelkesedésem kezdett alábbhagyni, de párom, Zoli folyamatosan bátorított, és tartotta bennem a reményt. Párszor már ő is otthon maradt a papával, csak hogy mehessek, és elejthessem végre a már-már rajongásig áhított őzbakot, akire már kezdtem valamiféle láthatatlan fantomként gondolni.

Azt mondják csodák nincsenek, én pedig azt mondom, akár minden nap megtapasztalhatjuk az Isten ege alatt létező legnagyobb csodát, az erdei hajnal gyönyörűségét, csak fel kell kelni jó korán. Ha az ember kellő alázattal és tisztelettel közeledik, betekintést nyerhet az ébredő természet magánéletébe. Ilyenkor az ember ott idegen, odalopódzik még sötétben, meglesi álmában, mielőtt az még felébred, és az ébredése az igazi csoda.

Talán azért, mert akkoriban csak ritkán sikerült hajnalban kijutnom, vagy talán mert az édesapám gondozása régóta elzárta előlem a világ harsány zaját és magányomban szentimentálisabb lettem – minden lélegzetvételem egy-egy bocsánatkérés volt a természettől, amiért belopóztam és meglestem csodálatos titkait.

Ilyesmiken töprengtem azon a hajnalon, és hogy a semmihez sem fogható szabad és boldog érzést, amivel az erdei pirkadat hangulata megajándékozott valamiképp viszonozzam, egy fogadalmat tettem, hogy semmi másra nem lövök azon a reggelen, csakis a bakra, ha megmutatkozik. Már szépen megvirradt, mikor ezt a futó gondolatot szilárd elhatározással is megpecsételtem.

Alig telt el néhány perc, Isten máris szavamon fogott és próbára tette fogadalmam szilárdságát. Kőhajításnyira tőlem a nagy erdőből kikukkantott egy anyadisznó, és néhány percnyi tétovázás után a tarló teljes szélességében libasorban felvezette népes családját, szám szerint hét azévi malacát. A fegyelmezett csapat biztonságát egy tavalyi süldője biztosította, aki a sor végén felügyelte, hogy egy malacka se maradjon le a veszélyes útszakaszon. Egy hang nélkül húztak keresztül a tarlón, csupán a learatott búzaszárak harmatos csonkjai suhogtak apró lábaik alatt.

Bevallom, kissé beleharaptam cserfes nyelvembe, amiért ilyen meggondolatlan fogadalmakat tesz, de minden kísértés ellenére álltam a szavam. A nem mindennapi látvány kárpótolt az elszalasztott vadászélményért, sőt valamiféle belső békét és elégedettséget éreztem abban a pillanatban. Egy mosollyal arra gondoltam, ha Zoli vagy bármelyik vadásztársam látta volna, amint tétlenül végignézem, hogy átballag az orrom előtt egy konda disznó, olyan fejmosást kaptam volna, hogy megemlegetem vénasszony koromban is.

Gondolataim még mindig a vaddisznócsapaton jártak, amikor az erdőben valami megmozdult.

A lestől balra a termőföld U alakban benyúlik az erdőbe, úgyhogy hátra kellett néznem, ha látni akartam, hogy mi bukkan elő az erdőből.

Tettem az ülésen egy fél fordulatot balra, és úgy hallgattam az egyre közeledő hangot. Semmi kétség, vad közelít, hallani lába alatt a nedves aljnövényzet suhogását. Minden idegszálammal próbáltam megfékezni az egyre jobban feltörő izgalmat, vagy ha úgy tetszik vadászlázat. Lélegzetvisszafojtva, szoborrá merevedve vártam. Az erdő sarkára meredt szemem teljesen kiszáradt, mintha a pislantás is zajjal járna… csak jönne már!

Jött is, ebben a pillanatban begördült a zöld terepjárón a párom, és kissé álmos tekintettel, kedves mosolyt küldött hozzám fel a lesre, aztán leállította a motort.

Csalódottságomat, sőt dühömet meg sem próbáltam leplezni, gyorsan összekapdostam a holmimat, begyűrtem mindent a hátizsákomba, fogtam a puskám és tüntetően tapostam lefelé a létrán. Nem túl kedvesen, röviden közöltem vele a történteket, mire ő azonnal csitítani kezdett, és valami olyasmit rebegett, hogy maradjak csendben, még nincs veszve minden. Csendben álldogáltunk még egy darabig a les lábánál, mire tettem egy lépést előre, hogy belássak az erdő szegletébe.

És akkor megláttam!

A bak ott állt az erdő szélén, teste takarásban volt, csupán a nyaka és a feje látszott ki a bozótból. Életemben olyan szépet még nem láttam. Nem túlzott, aki azt állította, hogy erős, érmes bak. Szabályos hatos, vagy 30 centi magas, sötét színű, gazdag gyöngyözésű agancsa tekintélyt parancsolóan meredt az ég felé, és mintha ennek ő is tudatában lenne, ha lehet még jobban kihúzta kecses nyakát.

Néhány másodpercig méregettük egymást, és még mielőtt az én érzékeim tettre késztettek volna, a bak egy mozdulattal eltűnt a sűrűben. Egy pillanat alatt beleszerettem, a megszállottja lettem, és Zolihoz fordulva olyat mondtam, amire ma már kicsit restelkedve gondolok vissza: „Nekem csak ez a bak kell, nem akarok más bakot lőni, csak ezt!“

Ám a sors mást akart, ugyanis akkor láttam őt utoljára. A területnek azon részén megjelentek a szarvasok, ami felpezsdítette a társaság fiatal tagjainak a vérét, és többé nem volt esélyem arra a lesre felülni. A szarvas nálunk nem őshonos, csak úgymond átutazóban van mifelénk, kevés ideig itt tartózkodik 3-4 fiatal bika, néhány tehén borjaikkal, azután tovább állnak. Nagy öröm tehát a vadásztársak körében, ha valakinek sikerül becserkészni és elejteni egy-két szarvasbikát, vagy tarvadat.

Én az erdő másik oldalára kényszerültem, mivel üzekedéskor ott is láttak egy jobb bakot. Színleltem csupán, hogy lemondtam a nagy bakról. Kíváncsi voltam ugyan, itt mit fogok látni, de továbbra is abban reménykedtem, hogy hamarosan betelnek majd a szarvasűzéssel és én akkor visszamehetek, elejthetem a kiszemelt bakot. Ekkor már az idő is sürgetett, minden egyes nappal csökkent az esély, hogy elejthetem életem első koros bakját.

Leültem tehát egy magaslaton, ahol egymással szemben, cikk-cakkban felállított lesek, hosszú sávban lucerna-, napraforgó- és repceültetvényeket zárnak közre. A termőföld közepét kitaposott autóút szeli ketté. Előttem repceföld zöldellt. Távcsövemmel kémleltem a terepet, és egyszercsak a balra szemben levő les közelében megpillantottam egy bakot, vagy 5-6 sutával körbevéve legelészni. Inkább csak a suták legeltek, mert őkelme mintha csak egy háremet felügyelne, magasan kihúzott nyakkal méregette a környéket és a legelésző őzeket. Úgy tűnt, a párzás időszakát még egyáltalán nem tekinti lezártnak, mert időnként rövid hajszára invitálta egy-két őzhölgyét.

A távolság elég nagy volt közöttünk, de annyit láttam nem túl menő távcsövemen át, hogy a fülei között alig van rés, innen nézve igazi „sűrű“ bak.

Ezt meg kell néznem közelebbről, gondoltam magamban. Másnap nem sikerült, de harmadnap eljött a nővérem, sőt nagy örömömre bejelentette, hogy ott is alszik, tehát hajnalban ismét kimehetek, és én már repültem is, mint egy szabad madár. Ezúttal a hármas lesre ültem, ahol a bakot láttam két napja.

Sokáig nem történt semmi. Két napja ilyenkor itt tolongtak a repcében, ma meg nyoma sincs még egy árva gidának se. Eszembe jutott, hogy ezeknek tegnapelőtt még eszükben sem volt, hogy az üzekedés ideje már lejárt, zsebemből előkotortam tehát a sípot, és kétszer megfújtam. Mit ad Isten, a les alatt három méterre megjelent szinte a semmiből, hangtalanul a bak, mintha csak ott feküdt és a sípszóra felpattant volna.

Nem volt szükség távcsőre, szabad szemmel is jól láttam, kivel állok szemben. A koponyára lefolyt széles rózsái, gazdagon gyöngyözött sötét szinű, vastag agancsa, elvékonyodott, kihegyezett hátsó agancsszárai, testtartása, vastag nyaka mind arról árulkodott, hogy egy koros, mostanra már biztos sok utódot nemzett bakkal állok szemben.

Más körülmények között oda lettem volna a boldogságtól, hogy egy ilyen öreg, tapasztalt bakot sikerült síppal kicsalnom. Vajon miért feledkezett meg az óvatosságról, miért hagyta magát így becsapni? Talán mert annyira tökéletes volt. Évek, majdnem egy évtized alatt tökéletesen végezte a dolgát, hogy fennmaradást biztosítson az őzek népének ott, ahol élt. Megtette amire hivatott, amiért a világra jött. Talán most is tökéletes munkát akart végezni, ne maradjon egy suta sem utód nélkül. Talán nem tudta elhinni, hogy a párzás végére még kihagyott valakit, ezért volt ilyen óvatlan.

Nem most volt szépsége csúcspontján, talán tavaly, esetleg tavaly előtt. De neki, aki élete alkonyán még képes volt ilyen fenséges koronát növeszteni, neki többet kellett élnie.

Éreztem én a páratlan lehetőség nagyságát, az értéket, amit a természet nekem kínált, de a makacsságom nagyobb volt. Szégyelltem a gondolatot nagyon, de nekem ő nem kellett. Nekem nem ő kellett.

A bak leszegett fejjel, mintha megértette volna a cudar valóságot, lassú léptekkel elhaladt előttem, időnként meg-megállt, azután egykedvűen beballagott az erdőbe.

Abban a pillanatban, amikor a bak eltűnt a szemem elől, és magam maradtam a lelkiismeretemmel, mintha hirtelen kiugrott volna a fülemből az a kis ördög, ami csupa olyan dolgot súgott mostanáig, amitől nem voltam önmagam. Feleszméltem, és azt kérdeztem magamtól, hát ki vagyok én, hogy nekem ez a páratlan, gyönyörű, koros bak nem elég jó. Dacolok az Istennel, aki a legjobban tudja, nekem mi a jó.

Az előző bak fiatal volt, felismertem ott azonnal, de a szememet elhomályosító rózsaszín ködfelhő gátolta a tisztánlátásom, makacsságom pedig a beismerést.

Ha azt akkor sikerül elejtenem, lenne egy csodálatos aranyérmes trófeám, de soha nem lennék rá büszke. Szíven szúrna, valahányszor felismerném az emberek szemében a sajnálkozást, hogy milyen kár volt ezért a fenséges, fiatal bakért, a barátaim, a párom szemében pedig a csalódást, mert nem ilyen vadásznak ismertek.

Miközben ezen töprengtem, be is sötétedett, és megérkezett értem Zoli, hogy hazavigyen. Egykedvűen megkérdezte: „Semmi?“ „Semmi!“, hazudtam kurtán én is.

Csendben autóztunk hazáig, ki-ki a maga gondolataiba merülve. Mostanra már biztosan ő is elveszítette a reményt, hogy sikerül meglőnöm a hármas bakot. Megérkezve a házunk elé, a nővérem is kikukucskált az ablakon abban a reményben, hogy talán már végre a siker örömét olvashatja le az arcunkról, de látva közömbös arckifejezésünket, csalódottan visszafordult a konyhába és kérdés helyett egy sóhajjal megjegyezte az orra alatt: „Még mindig semmi“.

Bántott a lelkiismeret, hogy ennyi ideig visszaéltem segítőkészségükkel és türelmükkel. Több mint egy hónapja járnak felváltva édesapához, hogy mehessek vadászni. A mai elszalasztott alkalom csak még jobban mardosta a lelkiismeretemet. Megfogadtam, még hajnalban kimegyek, mert a nővérem már úgyis itt alszik, és befejezem, ennyi volt!

Lehetőséget kaptam, nem éltem vele, sőt egyenesen visszautasítottam. Ha saját magam bírája lennék, az ítélet egyértelmű lenne: nem jár nekem semmi! Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka!

Egész éjjel ostoroztam magam, csak forgolódtam az ágyban alig aludtam valamit. Bántott a lelkiismeret nagyon.

Amilyen csendben jöttünk este hazafelé, ugyanolyan csendesen zötyögtünk a dzsipen kifelé hajnalban is. Mielőtt szétváltunk, még egy röpke vigasztaló mondatot odasúgott Zoli, de szerintem már maga sem gondolta komolyan.

Elhelyezkedtem a lesen, és mélyen magamba szívtam a friss hajnali levegőt. Szinte azonnal szívembe költözött a béke, a nyugalom. Nincs az a gond vagy gyötrődés, amire az ember ne lelne balzsamot a természetben. Gyuri barátom szokta gyakran idézni: „Távol az emberektől, Istenhez közel“. Ez lehet a kulcsa mindennek. A természet Isten legszebb alkotása, ami olyan jól sikerült, hogy Ő maga is gyakran ott felejti magát.

Megbékélt az én lelkem is. Kitisztultak a gondolataim, helyre állt az értékrendem. Nem sóvárogtam többet a nagy bak után, és mosolyogva gondoltam az öreg bakra, aki itt kellette magát tegnap az orrom előtt. Élveztem az ébredező természet minden mozzanatát, a röpke szabadságot, ami hamarosan megint véget ér egy időre, az egymás után ébredő madarak csivitelését, a hamarosan felkelő nap meleg ígéretét.

A hajnali csendet puskalövés zaja törte meg, utána mindjárt egy másik, harmadik. Lövik a szarvasokat, gondoltam. Eltelt néhány perc, és az erdőből suhogás és paták zaja hallatszott. Pár méterre tőlem kidugta nyakát egy szarvastehén, és orrát a magasba emelve méregette a terepet. A szél éppen az orrába fújt felőlem, úgyhogy vissza is húzódott, és tőlem még messzebb mentek az erdő takarásában. Lejjebb aztán átkeltek mégis, ahol már nem érzett emberszagot a bölcs vezértehén.

Két szarvastehénből és egy borjúból állt a rudli, lehet hogy az egyik borjút elejtették a túloldalon. Éppen csak hogy eltűntek a túloldali erdőben, felbukkant egy fiatal nyársas agancsú bika. Az erdőből egyenesen a kitaposott autóút felé vette az irányt, és kecsesen ügetve felém tartott. Az út a lestől csupán húsz lépésre van, úgyhogy alaposan szemügyre vehettem.

Egyértelmű volt, hogy veszély elől menekül, tajtékzott, zihált, a nyála folyt. Nem tűnt sebzettnek, csak nagyon riadt volt. Éppen előttem megállt, és hosszasan vizelt, alig szedte a levegőt. Agancsa teljesen barkában volt még, emiatt nálam zsákmányként szóba sem jöhetett. (Egy hónappal később a társaságunk elnöke elejtette.)

Ilyen izgalmasan végződött ez a szép hajnali lesvadászat. Bár a bak nem mutatkozott, mégsem voltam miatta szomorú. Annyi szépet láttam, hallottam, tapasztaltam. Elraktároztam magamban minden élményt, a természet minden mozzanatát, hogy az otthon töltött magányomban legyen mit felidézni, legyen miből töltekezni.

Hazafelé elmeséltem Zolinak az eseményeket, és azt is, hogy nem vagyok csalódott, és bár sikertelen volt a vadászatom, mégsem térek haza üres kézzel, annyi mindennel gazdagodtam, távol az emberektől, Istenhez közel. Egy időre elbúcsúztam az erdőtől és vadjaitól, vár a kötelesség, újult erővel még jobban fog menni.

Már majdnem hazaértünk, mikor megfogta a kezem, és azt mondta: „Estére még kiviszlek, majd én itthon maradok édesapáddal, meglátod, ma sikerülni fog!”.

Nem tudom leírni azt az érzést, amit akkor éreztem. Egyrészt megbékéltem már azzal, hogy nem sikerült elejtenem a hármas bakot, másrészt hallva a Zoli szavait, elhittem, hogy így lesz. Ma sikerülni fog!

Megöleltem és megköszöntem nővéremnek a segítséget, és nagy energiával hozzáfogtam a napi teendőimhez. Fáradtságnak szikráját sem éreztem egész nap, pedig hajnalban keltem, és éjjel is nyugtalanul aludtam.
Végre eljött az indulás ideje, nem kellett sokat pakolásznom, minden ott volt, ahova reggel leraktam. Indulhatunk!

– Megvan mindened? – kérdezte Zoli.
– Meg – feleltem.
– Nem foglak hívogatni, akkor megyek érted, ha te hívsz.
– Sötétig nem leszek, ne félj! – ígértem neki.

Elfoglaltam a leshelyet, betöltöttem a fegyvert, beállítottam a távcsövet és csendben vártam. Eszembe jutott, hogy reggel már elbúcsúztam egy időre a sok szépségtől, ami itt körülvesz. Boldog érzés volt váratlanul újra itt lenni, és csak várni, mivel lep meg ezúttal a természet. Itt bármikor történnek csodák, a természet forgatókönyve bármikor tartalmaz meglepetést, váratlan fordulatokat, hihetetlen eseményeket.

Nem volt túl forgalmas ma délután a dús repceföld, még másfél óra után sem.

-„Mi van, tán nem vagytok éhesek?“ – gondoltam magamban. Egy dámtehén lépett ki az erdőből, és miután alaposan körülnézett, az erdő szélét kopírolva lassan felém haladt, legelészve. Sokkal messzebb megpillantottam egy sutát, utána kettőt, és még messzebb hármat, amint kiléptek az erdőből. Kicsit álldogáltak, majd elindult az egész csapat a kukoricás felé, rágcsáltak egy kicsit a szélében, majd sorban eltűnt mind a kukorica takarásában.

„Szóval meguntátok a repceföld füveit?“ Mindjárt tudtam, hogy ez a bakomra nézve nem jó jel, ami hamar be is igazolódott. Olyan messze bukkant fel az erdőből, hogy éppen csak felismertem. Természetesen ő is a kukoricásba vette az irányt, mint a többi őz.

„No, Isten áldjon benneteket“ – gondoltam magamban – „onnan egyhamar nem tértek vissza!“

Sokáig ültem egyedül a legelésző dámtehén társaságában. Lassan kezdett már alkonyodni. Fél szemmel itt-ott ránéztem a dámra is, de hirtelen kiéleztem a szemem, mert valahogy másnak tűnt.

Jobban megnézem, őzbak! Nyaka és feje a horizont fölé nyúlt, a teste beleolvadt a repcébe. Szememhez emeltem a keresőtávcsövem, hogy jobban megnézzem, semmi kétség, ez az öreg bak.

Csendben megtámasztottam a fegyvert. Alacsony vagyok, a lesek pedig magasabb vadásznak vannak tervezve, ezért ha nem kell kapkodni, ha ráhelyezem a puskát a les elő- vagy oldalfalára, akkor az pont jó.

Megvártam, míg tesz még egy lépést befelé, most már a feje sincs a horizonton. Kibiztosítottam, felhúztam a rögtönzőt. Neki már én vagyok a végzete! Megcéloztam, és lassan elhúztam az elsütőbillentyűt. A 6,5×57-esem hangja nagy robajjal törte meg az esti csendet.

Megfeszített figyelemmel hallgattam, milyen irányba veszi utolsó, rövid halálvágtáját, aztán halk puffanással földre rogyott a közelben.

Jó pár percbe telt, amíg megfékeztem kezem-lábam remegését, zakatoló szívem és ziháló lélegzésem. Halk fohászt intéztem az Égbe, mert mindennek ellenére végül, az utolsó nap utolsó lehetséges perceiben méltónak talált rá az Isten, hogy elejthettem ezt a páratlan értékű bakot, megörökítve teljes szépségében, életének utolsó szakaszában.

Zoli már úton volt, amikor felhívtam. Arra kért, várjak a lesen, amíg ideér. A majdnem térdig érő repcében nem is lett volna egyszerű a vad megkeresése, ha nem vérzik annyira, de így tíz méter megtétele után ott álltunk felette, és megérinthettük, megcsodálhattuk fejének ékességét.

Megadtuk a kijáró végtisztességet, és készítettünk néhány fotót is a repce szélében. Másnap otthon is készült pár fénykép, és az én örömöm határtalan volt.

Iparkodtunk kifőzni és elkészíteni mielőbb a trófeát, mert közben különféle tippek repkedtek a levegőben, hogy hány pontos lehet ez a markáns agancs. Kifőzés után 535 gramm volt a súlya, ami száradással rohamosan csökkent. Le is pontozták a helyi szakértők 24 óra elteltével és kiderült hogy bronzérmes trófea.

Vegyes érzelmekkel fogadtam az örömhírt, mert eszembe jutott, miként utasítottam el, tagadtam meg ezt a bakot. Nagyravágyásomért, nagyképűségemért szégyenkezni túl kevés.

A gyönyörű trófea igen, én viszont nem érdemeltem meg, hogy még medállal is ki legyen tüntetve. A tenyészszemlén ki is derült, mert a bakokat bíráló komisszió szerint nem érte el a 105 pontot. A korát 8 évre becsülték.

Csak hajszálon múlt, hogy sikerült ezt a bakot elejtenem, de köszönöm Szent Hubertusnak, hogy így döntött, mert valahányszor ránézek majd erre a trófeára, emlékeztetni fog néhány nem túl erényes emberi tulajdonságra.

Híves Tóth Éva
2013 szeptember