Telefonon hívtak, hogy este, a lővilág határán bakot sebzett a vendég. Gyomron lőtte, jó lenne, ha meg tudnám nézni kutyával. Elmondták, hogy eddig egy kutyával keresték a sebzettet, amelyet szabadkézből lőtt meg a vendégvadász százötven méterről, kicsit elsietve a lövést. 

– A vért megjelölték?

– Nem, mert nem találtunk.

– Miből gondolják, hogy van találat?

– A bak lassan lépett be az erdőbe, púpozva. Tipikus lágyrészt ért találatot jelezve. A suta elrohant. A vendég is elismerte a sebzést…

– Rendben. Délután négyre ott vagyok, ebben a melegben semmi értelme elkezdeni.

– Várunk!

16:30-kor kezdtünk a vadőrrel és a vadásztársaság egyik tagjával a rálövés helyén. Kutyám körözött, körözött, elindult, visszafordult, semmilyen találatra utaló jelet nem mutatott. Újrakezdtük. Semmi. Vitézt máris itatni kell. Közben összetegeződünk, s rákérdezek a hivatásos kollégára:

– Biztos itt állta a bak?

– Tuti. Miért?

– Mert Vitéz itt semmit sem jelez. Még csak vadszagot sem. Furcsa. Az erdősáv túloldalán egy gidával találkoztunk, azt is bejelezte előre… Nem lehet, hogy elnézted?

– Nem nagyon. De mi van, ha mégis?

– Semmi gond. Viszont akkor nem itt erőltetem a keresést, hanem végignézem az erdő szélét. Hátha… Ha semmi, újra megpihenünk és újrakezdjük. Keressük, még ránk nem esteledik. Ha akkor sem lesz meg, elkezdünk közösen aggódni, meg különböző teóriákat gyártani… De jelenleg úgy néz ki, hogy a bak vagy nem sebzett, vagy nem itt állt.

– Itt állt. És sebzett.

A vadőrnek dolga van, ezért kísérőim magamra hagynak. Az erdősáv szélén lassan elindulva alig teszünk meg 25–30 métert, vérebem mintha falnak menne, megáll, és majd kicsóválja farkát a helyéről. Egyértelműen jelez valamit. Még a végén igazuk lesz, pedig már kezdtem kételkedni a találat biztosságát illetően.

Meresztem a szemem, de semmit sem látok. Vitéz lassan bújik be a sűrű kökénybe. Jó ötlet volt rövid ujjú ingben jönni! Ettől csak a devizahitel felvétele volt nagyobb hülyeség… A gyomros bak nem lehet messze, azt a pár száz métert meg kibírom. Elvégre, aki örömlánynak áll, ne nyávogjon, ha miújság van!

Közben kutyám határozottan, de gyakran fölemelt orral, magabiztosan halad előre. Az erdősáv túlsó széle előtt néhány méterre megáll: sebágy! Eddig nem láttam vért, így örömömben majd’ megcsókolom.

Harminc méterre újabb sebágy, szintén sötét, beszáradt vérrel, de a vérnek nincs sem gyomor, sem bélszaga… A harmadik sebágyban mintha nem olyan régi lenne a vér… A negyedikben csak tűhegynyi vér, ha Vitéz nem mutatná, észre sem venném. Ajjaj!

Innentől alig haladunk. Háromszáz méterre lehetünk légvonalban a rálövés helyétől, de a GPS szerint kutyám már 1400 métert megtett, mikor Vitéz felélénkül, és egyre intenzívebben húzza a vezetéket. Vért, sebágyat nem láttam, de kutyám nagyon menne. Hajszára kellene engednem? De itt van mellettünk kilencven méterre egy forgalmas út. Pihenjünk. Gondolkodjunk. Vitéz nem akar inni, csak menne. Most már biztos vagyok benne, hogy a bakot felkeltettük. Hívom kísérőimet:

– Azt gondolom, még él a bak. El kellene engednem a kutyát, de segítség kellene, nehogy balesetet okozzunk, vagy szenvedjünk ezen a forgalmas úton.

– Máris megyünk, de lerobbantunk. Az autó főzi a vizet, de megoldom, negyed óra. Addig szólok a szomszédoknak, hogy ha átmennek az ő oldalukra, ne legyen gond. Tudsz várni?

– Persze. Mást egyébként se nagyon tehetek. Gyertek. Vizet hozzatok, mert öt liter már elfogyott!

* * *

18:30. Csak nehogy kiessünk a ritmusból. Félek, elrontom az egészet. Vitézt elfektetem, s visszamegyek az autómhoz vízért. A pókok lakodalmat tartanak ebben az erdőben: lépésenként három-négy pókháló ragad a képembe. Vajon genetikailag kódolják beléjük, hogy szemmagasságban építsék a hálójukat? Csak egy kicsit költöznének feljebb, és semmi bajunk sem lenne egymással! Nem értem.

19:00. Segítségem még nincs, de megszakítom a kényszerpihenőt. Vezetéken folytatjuk. Vagyis csak folytatnánk, kutyám csak köröz, nem haladunk. Oda a lendület, elszúrtam!

Mérges vagyok, de most meg kell nyugodnom, mert vérebem egy pillanat alatt átveszi nyugtalanságomat. Közben kísérőim megérkeznek. Mi meg csak járunk oda-vissza, fogy az idő. Lecsatolom kutyámat, talán jobban halad, ha nem akad el folyton… Lassan ballagok mögötte – gondolom. De két perc múlva már negyven méterre van. Hív az egyik segítőm:

– Jött még segítség, a környező leseken is ülnek ketten. egyébként mi újság?

– Rendben. Vért már nem találtam. Lecsatoltam a kutyát, hátha, de szólj nekik, hogy hajsza közben nem lőhetnek!

– Várj csak! – szólok – furcsa hangot vélek hallani: mintha a megszorított őz hangját hallottam volna. Figyeljetek!

Vitéz már hetven méterre van tőlem, gyorsan mozog. Próbálok közelebb kerülni. Párhuzamosan szalad a kövesúttal, attól mintegy kilencven méterre. Kutyámat kétszer is megpillantom, de nem látom, mit csinál, üldöz-e valamit? Aztán csönd. Csak a GPS-en látom, hogy távolodik. Most megy ki az erdőből, kétszáz méterre van! A telefonért nyúlok: már csöng is:

– Figyeljetek, szerintem elindult a hajsza! – mondom izgatottan.

• Tovább a teljes cikkre (utankeresok.hu)