KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban

Részletekért kattintson!

A cím elolvasása után bizonyára sokakban felvetődik a kérdés: „…csak másfél évszázad?!” Természetesen nem, hanem sokkal több, hiszen vadásztak ezen a vidéken, amióta ember él itt. Bizonyíthatóan, szervezett módon „csak” mintegy másfél évszázada. Épp ezért, mielőtt bemutatnánk a manapság működő Őzbak Vadászegyesület munkáját, feltétlenül tennünk kell egy rövid időbeli utazást a múltba, és szólnunk kell eleink munkájáról is, hiszen anélkül nem tudnánk kellőképpen értékelni a mai eredményeket. Ugyanis, ahogy minden fának van gyökere, amely élteti, a vadászatnak is megvannak a saját gyökerei, amelyek megismerése nélkül nem tudjuk értelmezni nemcsak a mai eredményeket, hanem a hivatás gondjait sem, mert azok is vannak.

Fotó: Őzbak Vadászegyesület – Agro Jager News

Valójában a topolyai polgári vadászegyesület megalakulásáról nincs írott dokumentumunk, ugyanis az a két világháború viharában elveszett. Az első említése az egyesületnek,  1887-ből áll rendelkezésünkre, és nem más, mint egy, a terület bérletének meghosszabbításáról szóló okmány. Tehát ezek szerint az egyesületnek léteznie kellett, ha területet bérelt, és ha a bérleti szerződést meg is hosszabbította. Itt a polgári egyesületről van szó, ugyanis ezzel párhuzamosan a vidék nagybirtokosai és a nemesség külön szervezetben működtek, és a saját területükön vadásztak. Ezek az utóbbiak főleg agarásztak, méghozzá igen magas szinten, Vojnits Oszkárnak köszönhetően, aki hosszú éveken át volt a Magyar Agarász Egyesület elnöke. De nemcsak agarásztak, hanem a topolyai báró Kray családnak köszönhetően nagyhírű vadászatokat is tartottak minden év novemberében, Borbála napján. Ugyanis Giesel Borbála, aki maga is aktívan vadászott, báró Kray János felesége volt, és az ő tiszteletére rendezték a nagy nyúlhajtásokat, ahova a környék és az ország krémje hivatalos volt.

Fotó: Őzbak Vadászegyesület – Agro Jager News

De térjünk vissza a mába. A ma működő egyesületet Őzbaknak hívják és mintegy 9 ezer hektáron gazdálkodik. A terület apróvadasnak mondható. Az egyetlen állandó nagyvad az őz, melynek állománya kielégítő, bár itt is észlelhető az egész Alföldre jellemző csökkenés. Átlagban egy-egy idényben 30-34 bak esik, amelyeknek mintegy fele érmes.

Egészen 2011-ig a fővad, a nyúl volt. Ekkor azonban a földművelés áttért a vegyszeres gazdálkodásra, ami a nyúlállomány eltűnését eredményezte, azaz a biológiai minimum határára csökkent. A vadászok munkájának, azaz a kellő védelemnek hála, az utóbbi néhány évben újra elkezdett szaporodni, úgy, hogy most már évente egy-két alkalommal lehet rá vadászni. Elmondhatjuk, hogy a nyúl kis híján a fogoly sorsára jutott. A fogoly állománya szinte teljesen eltűnt a nyolcvanas évek végére azonos okokból; csupán egy-két csapat van a területen, és nem képes talpra állni, annak ellenére, hogy majd 40 éve nem vadászunk rá. Hála a fácán mesterséges szaporításának és tartásának, ennek a vadnak a vadászata kielégíti a tagság szükségleteit.

A kilencvenes évek balkáni háborúi előtt, a topolyai Őzbak Vadászegyesület, egész Európában ismert volt a vendégvadásztatásról. A hetvenes években egymásnak adták az egyesület kilincsét az olasz, osztrák, német és spanyol vadászok, idényről idényre, kezdve a tavaszi őzbakvadászattól a nyári fürj- és gerlevadászaton át egészen az őszi-téli nyúl- és fácánvadászatig. Az így befolyt pénzből tudta az egyesület fenntartani a vad élőhelyét és biztosítani annak téli etetését. Sajnos ma ez elmarad, de azért vannak állandó, visszatérő külföldi vendégek, akik ma is hozzájárulnak az egyesület működéséhez.

Az Őzbak Vadászegyesület ma 69 tagot számlál. Külön ki kell hangsúlyozni, hogy 4 hölgyvadász is ékesíti sorainkat, akik aktívan kiveszik részüket nemcsak a vadászatból, hanem az egyesület minden munkájából is.

Fotó: Őzbak Vadászegyesület – Agro Jager News

Végezetül, de nem utolsó sorban, szólni kell az aranysakál elterjedésével járó gondokról is. Tekintet nélkül arra, hogy vannak, akik szerint a sakál kis rágcsálókat és tücsköt-bogarat eszik, amióta megvetette lábát ezen a vidéken, jelentősen lecsökkent az őzgidák száma. Ez világosan mutatja, hogy a ragadozó állományának növekedése összefügg az őzállomány jelentős csökkenésével. Vannak kutatások, amelyek arra utalnak, hogy egy szaporodó sakálszuka, a fiatalok etetése során, átlagban 19-20 őzgidát ejt el. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy szinte minden gidát a falka vadászterületén megesznek. Lehet, hogy itt kell keresni az őzállomány csökkenésének egyik okát.

Írta: Hadzsy János

Vadászni szeretne a Vajdaságban, az Őzbak Vadászegyesületnél?

Keresse bizalommal Brindza Lajost, az Őzbak Vadászegyesület, valamint a Magyar Vadászok Egyesületének elnökét

Email: srndac@stcable.com , lajos.brindza@capriolo.com 

Tel: + 63214993

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Az ünnepek utáni áldatlan állapot  emésztőrendszerünkben, sokszor újévi fogadalmakra inti az embert, megfogad nagy diétákat, szinte már hihetetlennek tűnő dolgokat, de egyben másról is szól a január… ez az időszak a vége a tarvadazásnak és egyben a disznóhajtásoknak is. Odakint havazik. Ritka pillanat mostanában, ahogy vörösen pislákoló kandallónkkal szemben ülök ebben a cudar, egyre feledésbe merülő időben, s a pattogó izzó fahasábokat nézve elmerengek. Így jut eszembe, habár már lassan csak foszlányokban, mi is történt 2024 januárjában, mikor is keresztkomám meghívására ellátogattam Téglásra és a böszörményi határba.

Fotó: Garabuczi Zoltán

A hajnali kelés, a fagyos reggel, a reggeli szellő hamar piros arcú kisdeddé varázsolta arcomat, fantasztikus ilyenkor a természetben kint lenni, a páncéllá keményedett földön masírozni, nézni a vetéseken a futkározó nyulakat, néha lencsevégre kapni a lapuló fácánt, megfigyelni a havon koslató rókát. Az erdő is más arcát mutatja ilyenkor. A nyáron áthatolhatatlan sűrű, betekintést enged magába, a termések hiánya a földön is rudlikba koncentrálja a vadat. A természet pedig végzi évezredes szelekcióját, a gyengéket kisöpri a csapatból, ezzel kedvezve a kisragadozók jövő évi szaporulatának. Most mi is ezt végezzük. Egy hasmenős suta ezen vadászélményem hőn óhajtott vágya, melyet Micu komámmal közösen karöltve próbáltunk puskavégre kapni. A helyi vadászmester útbaigazítása szerint elindultunk, vittünk lespárnát és botot is, mert nálunk mindig a helyzet mutatja, hogy éppen milyen lesz az a vadászati mód, ami majd meghozhatja a várva várt sikert..no, már ha Diana is a kegyeibe fogad minket.

Fotó: Garabuczi Zoltán

A területet autóval jártuk be. Már kilométernyi távolságra felfedeztünk kér nagyobb rudlit, melyeket viszont a terület változatossága és a legjobb takarás miatt, ezután gyalog közelítettünk meg. Tényleg olyan volt, mint ahogy keresztkomám leírta. Volt ott nádas, mező, szegélyező fasorok és már többször vadászott, rutinos öreg őzek is. Messziről kiszúrtak minket és rögvest két fasorral, három táblával odébb voltak, mindig olyan kirafináltan, hogy vagy a tábla közepén, vagy valamelyik fasorba beállva, vagy rossz széllel álltak. Hát ez nem lesz egyszerű. Végül úgy döntöttünk, visszamegyünk a kocsihoz és kerülünk egyet, majd pedig messzebb leállunk vele és egész messziről felgyalogolva felgallyazunk ez egyik közeli lesre, ami egy lucernaföld szélén állt, közvetlenül egy nádas mellett. A tarvadak is ebbe az irányba indultak, majd csak összetalálkozunk valamikor, ha az égiek is így akarják. Ahogyan a dűlőúton haladtunk, felfigyeltünk az emberi gyarlóság újabb fantazmagóriájára. Valaki nagyon lusta volt, mert a szemetét szétszórva hagyta a dűlő szélén. Közös megegyezéssel arra jutottunk, hogy hazafelé felszedjük, úgy is elfér majd a platón.

Amíg ezen bosszankodtunk, meg is érkeztünk majdcsak a kiindulási pontra. A motor leállt, “Ekkor még a kis IZH 18-asommal tarvadaztam”, puska a vállra, bot a kézbe, lespárna a hónunk alá és már baktattunk is gyalogosan előre magunkba szíva a hűsítő levegőt. Halkan beszélgettünk: Van úgy, hogy az ember ilyenkor önti ki a lelkét a barátjának. Megnyílik az ember szíve és csak úgy árad belőle a szó.. mi is rég nem láttuk egymást, csak sztoriztunk és sztoriztunk. Semmi mozgás nem volt a területen, minden csendes. Néha-néha egy- egy szarkát hallottunk és a fák ágairól lepottyanó hó hozott változást az idilli téli tájba. Pár perc múlva elértük a lest, melyre, mint két kövér pulykakakas – a sétától lefőve  – felgallyaztunk. Na, ezután volt is ficergés, meg didergés az első félórában, amíg a testünk melege meg nem szikkasztotta rajtunk az ünneplős gúnyát. Ahogy telt az idő, egyszer csak megjelentek a tábla túloldalát szegélyező fasor tövében az őzek. Csak a számuk nem stimmelt.

-Ez nem az a csapat? -kérdeztem Lacit.

-Nem tudom Biga, de ott az a hajlat lehet letakarja a többit, csak menjél le nézd meg őket. – válaszolta.

Kereső híján, a céltávcsövemmel kerestem a beteg sutát, de nem találtam. Vártuk, hogy közelebb jöjjenek, de nem hogy nem jöttek, hanem még le is feküdtek. Idegörlő idő következett. Majd másfél óra várakozás és már didergés után megszólaltam:

– Na jöjjön a Fishing @ Hunting forgatás .. lemászok rájuk cserkelek.

Fotó: Garabuczi Zoltán

De mielőtt nekikezdtem volna a lekászálódásnak, kiürítettem puskámat, “az ördög nem alszik” elvét követve. Később kiderült, jól tettem, mert az utolsó lépcsőfokot elnézve, akkorát dübbentem hátra a gazba, mint egy varangyosbéka, amit a cipővel arrébb rugnak és hasrafordul.

– A forgatás elkezdődött …-szólalt meg irónikus gúnnyal barátom. No, de ha már forgatás, meg ha már Rambó módjára összesároztam magam, elindultam terepkúszásban, görnyedten, mint egy sóbányász, hogy a cirka 5-600 méteres távot 2-re csökkentsem. Még mindig megvan az emlék, ahogy Micu röhögött elfojtva, hogy majd megpukkadt a nevetéstől. Na, komoly kis tarvadazás – gondoltam. Eljövök, szétfagyok, összetöröm magam, utána meg még másszak a sáros hóban. Ez meg csak dajdajozik itt nekem..Isteni szerencse kell, ha akarok is valamit… Lassan haladtam előre, az idő csak telt és telt. Egynek örültem, hogy őzeink, mint akik belefagytak a lucernába, olyan csendesen kérődztek előttem. Kb. 300 méterre jártam, mikor az egyikük kiszúrt. Felállt, de csak nézett, mert emberi alakomat nem tudta kivenni, csak egy nagy zöldesbarna sáros csomót látott bennem. Így hát továbbhaladtam szakadatlanul előre. Sejtettem, hogy most már nyert ügyem van, mert a jeges szellő folyamatosan az arcomba fújt.

Végre elértem a domb tetejét és tádámm: ott voltak valamennyien az aljban. Egy gazos, befagyott szíkfoltban, megvolt már mind, csak azt nem leltem egyenlőre, akit én kerestem. Ekkor a távolság már mintegy 80 méterre zsugorodott, mikor a távolban megszólalt egy hang :

–  Lőjed már! Mire vársz?? Na, vajon ki lehetett?

Pontosan ez segített, mert a csapat erre a hangra egymás után emelkedett fel és figyelni kezdett a les felé. Meg is láttam, akit kerestem. Céltávcsövem tüskéje a suta szívén, de mikor elhúztam volna az elsütőt, hirtelen elindultak. Hirtelen füttyel megállítottam őket. Szerencsére pont addig vártak, amig lövésem eldördült, élesen belevágva a téli táj idillikus csendjébe. Tarvadam kétlábra ágaskodott, majd hátraborulva terült el és helyben maradt. A tarvadcsapat elrobogott, csak hárman maradtunk: tarvadunk, Micu, én.

Fotó: Garabuczi Zoltán

Ekkor felemelkedtem a fagyos talajról, felvettem havas kabátomat, melyet az előrenyomulás közben vettem le és tettem puskám alá lőpárna gyanánt, megráztam majd a vállamra terítettem. Levett kalappal álltam elejtett sutám előtt, mert nem semmi vadászélményt ajándékozott ma nekem. Hamarosan megérkezett Micu barátom is, aki kitörő örömmel gratulált.

Fotó: Garabuczi Zoltán

Elmodta, hogy tényleg olyan élmény volt végignézni, mintha egy filmforgatáson a kamerás szemszögéből nézte volna egyenes adásban a történteket, majd büszkén adta át a töretet és a közeli csutkaföldről utolsó falatnak egy tengericsutkát helyezett sutám szájába. Így lett a csutkás a kis szépséges sutám, no de, hogy is a guminő? Hamarosan meg is kapjuk kérdésemre a választ, mert hazafelé kocsikázva eszünkbe jutott, hogy a szemét még ott vár minket a szomszéd dűlőn. El is értük a tett színhelyét. Kiszálltunk, majd egy termetes kukazsákot ragadva felkerekedtünk a rendrakáshoz, de ami akkor fogadott minket, az mindkettőnket meglepett…

– Ni, mán, te Biga! Há, mi ez? – néz rám rám Micu a zsákmányt felfedezve…– Bakker… most szivatsz – válaszolom neki. Majd, hogy méltán bizonygassa igazát, felemelte a szép rózsás s..gű guminőt.

Na, mondanom sem kell, ettől olyan nevetésben törtünk ki, hogy azt szerintem még Dorogon is hallották. De az én Laci komám még erre is rátromfolt egyet.

– Höhőőőőő!! Új asszony! Elviszem a juhásznak!

Fotó: Garabuczi Zoltán

Ettől aztán most már mindketten majd kipukkadtunk, szakadtunk a nevetéstől, majd a prédát kukazsákba helyezve, hazaindultunk.. Útközben végig sztorizgattunk, majd ismét megkaptam Micu komámtól.

-Na, Biga! Megigértem, teljesítettem, egy újabb felejthetetlen közös kaland..

– Jajaj  – válaszoltam neveteve” -Csutkás suta guminővel.

Így zárult emlékezetes tarvadvadászatom, vendégségben a keresztkomámnál. Tarvadamból valami emlékezetest szerettem volna készíteni, így húsvéti sonka készült belőle, mely átadásakor ismét felevenítettük elejtésének élményét, mely egy életre szólt.

Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre

Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131

Forrás: AKI