Joggal kijelenthetjük, hogy Támár Zoltánt tenyerén hordozta a 2022-es esztendő, hiszen aranyérmes borz trófeája után, alig két hét alatt három rókakoponyája is bronzérmes lett. A hihetetlen teljesítményt a Középtiszai Vadásztársaság területén, Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében érte el. Lapunk, a szerencsés elejtővel beszélgetett.
Támár Zoltánt tenyerén hordozta a 2022-es esztendő
Apósomtól, Holocsi Istvántól nagyon sokat tanultam. Úgy történt: beszélgettünk, hogy a rókatrófeákkal miként járjak el. Egynéhányat elejtett ő is és nagyon nagy érdeklődéssel szoktam hallgatni a tanácsait. Ma már nem vadászik, de etetni, körbenézni gyakran együtt megyünk s persze, a kisfiamat, az unokáját is rendre tanítgatja. Úgy ismeri ma is a területet, mint a tenyerét. Ismeri a vad mozgását tudja, hol kell keresni a rókát, a borzot. Tudja, hol vannak a kotorékok, amelyek évtizedekkel később ma is ott találhatók. Szóval nincs új a nap alatt, s annak a vadőrnek, akinek keresni-e kell a kotorékokat, ott már régen elveszett valami. Lehet, hogy új fiú a területen, de annak is hamar bele kell rázódni, vagy nem lesz abból semmi…
Szóval felhívta a figyelmemet, ha a rókának nagy foga van, ha a szemfog hosszú és annak a töve vastag, illetve, ha hegyes és látványosan hosszabb az átlagosnál, akkor sose hagyjam veszni!
Támár Zoltán: “Mindent apósomtól, Holocsi Istvántól tanultam!”. Balról Holocsi István, a Középtiszai Vadásztársaság nyugalmazott vadőre, míg jobbról Támár Zoltán.
A Bánhalmai halastavak nádasai mentén kiterjedt, háborítatlan sűrűségek, vízi világ húzódik ma is. A nádasok és a kisújszállási rizstelepek miatt, mély és széles csatornákban szalad a víz. Szóval vízjárta vidék ez és sokszor nehezen járható részei is vannak. Amolyan vadregényes, alföldi táj s ha gyalog vágunk neki, már nem is olyan sík ez a vidék. A Hortobágy dél-nyugati kapuja ez.
Aznap kint voltam a halastónál, dúvadozni – folytatta. Ilyenkor a 222REM kaliberű fegyveremmel vadászom. Évek óta ezzel a fegyverrel járom a határt. Pontos, villámgyors és dúvadozni a Fiocchi EPN műanyag hegyű lőszerével, meggyőződésem, néhány 222-es pártival együtt, hogy talán a legjobb kaliber. Persze mindenkinek van egy igazi nagy szerelme, nekem ez a kaliber az…
Szóval egy átlagos estének indult: örültem, hogy otthon vagyok, elég volt már a budapesti forgatagból. Úgy voltam vele, ha csak kerülök is egyet, jó idekint lenni. Persze járt nekem a szemem, mikor alkonyatkor egy róka ugrott fel a kis gátra, a nádasból. No – gondoltam, de már repült is a golyó. Sok idő nem volt késlekedni, bámészkodni, mert pár pillanat és meglátja, hogy én is ott vagyok. Alig 80 méterre állt. Szabadkézből lőttem, pár rókát ejtettem már így el, tudtam, mire kell figyelnem.
Innen, úgy 100 méterre volt egy híd. Gondoltam, hogy átlépek rajta a túloldalra. Nem erőltettem, nem hajtottam a vadat, nem vallattam a nádast, csak csendben cserkeltem. Élveztem az estét…
Mikor a hidat elértem, nem hittem a szememnek. A csatornából feljött egy róka. Persze, ahogy az előbb történt, ismét szabadkézből rálőttem. Helyben is maradt: tűzben rogyott. Ekkor már emésztett a gondolat, hogy ott hagytam az előző koponyát. Ezt is megnéztem, hát már-már kételkedtem magamban is, de, ha már megszületett bennem a gondolat, begyűjtöttem ezt is és visszamentem a másik trófeáért is.
Persze, addig szépen besötétedett. Megkerestem az autót és elindultam haza.
Az első két trófeát, a Jász-Nagykun-Szolnok Vármegyei Kormányhivatal bronzérmekkel jutalmazta.
Nap, nap után jártam a határt. A puska hallgatott. Nyomában voltam több rókának, borznak, de nem hozta úgy a szerencse, hogy össze is fussunk. A kotorékoknál csak nyomokat láttam, de nem igen akartam összejárni és különösen nem erőltettem akkor sem – ha összejön, összejön, – gondoltam. A dúvad éjszakai lámpázására egyébként a társaság megkapta az engedélyt. Egy este, egy kukoricatarlón végighúztam a lámpát. Ahogy szokott történni, egy szempár megvillant. Egyedül voltam s mire a puska a kezemben került, hol volt már addigra a róka?! Mondhatom, hogy mire újra megtaláltam, talán messze is volt. Csak a távcsőben tudtam megbecsülni a közöttünk lévő távolságot. 200 métert saccoltam, az pedig nekem még belefér – mesélte lapunknak Támár Zoltán.
Komolyan vettem a célzást és a lövés után a becsapódást is hallottam, meg azt is láttam, hogy tűzben maradt. Az előző, hogy úgy mondjam, utánkeresésem után, most már zacskóval, késsel felfegyverkezve indultam el, hogy birtokba vegyem a zsákmányomat. Persze, hogy nem rögtön mentem rá és hogy, pakoltam még a táskámban, nem hiszem, hogy részleteznem kell senkinek sem, milyen nehéz volt megtalálni. De hittem magamban és végül megleltem! Visszafelé pedig számoltam a lépéseket és az autóig 208-at léptem.
Egymás után a harmadik bronzérmes trófeája Támár Zoltánnak.
Néztem én a trófeámat ott is, de nézte apósom itthon is: kerek szemekkel. Hiszen ez már a harmadik volt. Egyszer csak megszólalt és azt mondta: ezt is lefőzzük. Hogy így volt-e, arról a leghitelesebb a beírókönyv feljegyzése tanúskodik és persze apósom, aki kifőzte mind a hármat – tájékoztatta lapunkat a Támár Zoltán Bánhalmáról
Így történt, hogy Támár Zoltán Jász-Nagykun-Szolnok vármegyében, Bánhalmán, a Középtiszai Vadásztársaság területén, két hét alatt három bronzérmes rókatrófeával lett gazdagabb.
Támár Zoltán elbeszélése alapján írta: Dr. Szilágyi Bay Péter
Fotó: Támár Zoltán
