Újvidéki barátommal, Dejan Dzakulával, a Lov i jos ponesto főszerkesztőjével részt vehettem Szerbiában egy idénynyitó vaddisznóhajtáson és egy idénynyitó fácánvadászaton. Furcsa mód, vaddisznóra, a Duna mellett síkságon, míg a fácánokra a Tarcal-hegységben, vagy ahogy Szerbiában emlegetik, a Fruska Gora északi vonulatain vadásztunk. A vadászat egyfajta ünnep Szerbiában és szimbóluma az összetartozásnak. Hajnali tüzek, közös főzések, ízes, fűszeres ételek, balkáni ízek és a vadászat mellett barátságok, ami Szerbiában felelősséget is jelent. Kiváló vadászok, kutyák, pazar és egyben vadvidék, miközben olyan kicsi gazdaságokat is láttam, ami nálunk Magyarországon már a múlt, de déli szomszédainknál még az igazi valóság…

Hetek óta terveztük a vadászatokat és abban maradtunk, hogy már szeptember 29-én Újvidéken leszek, hogy hajnalban, amint lehet, Futakra érkezzünk, mert a vadászat előtt, már a sötétben gyülekeznek a vadászok. Megláthatom, mit is jelent Szerbiában az első vadászat, az idénynyitó vadászat és azt, hogyan várják a vadászat kezdetét helyiek.

Soha nem tudom, hogy mi vár a határon és a felszerelésemet összepakolva jelentkeztem határátlépésre. Araszolok a sorban s magam mögött hagyom Magyarországot. A telefonomat kikapcsolom, átállok a szerb hálózatra. Nem is baj. A régi bevált technikák, hogy ekkor és ekkor majd jelentkezem, azért ma is működnek s az ígéreteket az ember betartja. Egy rövid üzenet az asztalon, vagy a hűtőre ragasztva, több, mint figyelmesség. A keresztény ember, különösen a magamfajta református ember ilyen. Sokszor észre sem vesszük, de ahol élünk, természetessé válik, hogy az adott szónak súlya van s ezt akkor vesszük észre, amikor elkerülünk szűken vett otthonunkból. Madarat tolláról, szoktuk mondani..

Először ezt akkor vettem észre, amikor a budapesti forgatagból beléptem a Károli Gáspár Református Egyetem Állam és Jogtudományi Kar kapuin és a portán úgy köszöntek, hogy: „Áldást, békességet!”.

A másik ilyen fajta élményem, amit újra és újra megélek, azt pedig rendre Szerbia hozza el. Akármerre sodort az élet, a nyugati Zlatibortól, a keleti Zagubicáig, sose csalódtam ebben az országban s amit megígértek azt be is tartották, ahogyan Dejan barátom is. Újra, megint együtt vadászunk.

Az este Újvidéken tettem egy tiszteletkört, mert a GPS-em megkergült s kikapcsolva autóztam a péntek esti forgalomban, mire egy ismerős sarkot megpillantottam! Sokat nem késtem, igaz nem is lehetett volna honnan, mert ma csak készülődünk. Dejan kislánya, Petra, aki éppen 16 hónapos, előbb-utóbb azért csak az ölembe kéredzkedett, s a barátom már beletörődve hagyta, hogy magyar mondókákat tanítsak a picinek. A nagyobb kislányuk színházban volt és az anyukája csak mosolyogta, amikor Dejan próbálta a nyelvtörő magyar rigmusokat mondani. Persze, ahogy nekem nem ment a szerb, neki meg a magyar, de a gyerek határozottan élvezte, mert mindenki ráfigyelt. A konyha és a nappali egyben volt és a másnapi sütögetésre Dejan húst pácolt, balkáni fűszerekkel és némi tejjel. Csak süljön meg! Megfog, nyugtat, majd meglátom. mekkora tüzek lesznek.

Majd megyek érted a Lupusba, a Farkas Hotelbe, de fent legyél! Ne aggódj, nyugtattam meg: kizárt, hogy elkéssek. Erre csak legyintett, de maga sem gondolta volna, ahogy én sem, hogy 11 órakor elszabadul egy igen jókedélyű csapat és hajnal háromig mulattak. A végére már több dalt felismertem és a dallamát is megtanultam. Annak idején, mikor ének-zene tagozatra írattak be, hamarabb énekelt az osztály, mint ahogyan írni, olvasni tudtunk volna. Hallás után tanultunk s meg kell hagyni, ha az egyetemen bent ültem, akkor a tanulás is könnyebb volt.

Meg sem virradt, mikor Chrysler piros lámpáit követtem az ismeretlen, szűk, városi utakon, amelyek arról meséltek, hogy különféle csapóutak ezek, amit csak a helyi fiúk, taxisok ismernek. Kellett nekem beszólni, hogy jól megy-e az amerikai verda, mert a kanyarokat nem ismerve, óvatosabb vagyok, mint a haverom és az egyenesekben mind a két turbó kell, hogy egyáltalán ne maradjak le – jobban.

Futak a Duna bal partján fekszik, Újvidéktől nyugatra. Még keleten meg sem hasadt az égbolt, amikor megállunk a vadászház mellett. Öt hatalmas tűz ég, amelyek körül emberek álltak. Sokan. Utánunk már alig érkezik valaki és minden egyes tűzrakásnál húst sütnek a vadászok. Tábori asztalok, amott halat is forgatnak, itt, meg a mi tüzünknél, kolbász is sül.

Ezen még Dejan is meglepődött, mert mindig korán érkezik a csapat, de ez most rendkívüli. Egy magas, ősz hajú ember, feszes vadászruhában hozzám szól!

• Madzsarszki! Hajde!

A barátomra nézek, aki csak nevet és mondja, hogy: generál!

• Milyen tábornok?
• Menjél!
• Madzsarszki! – szól még egyet, de addigra már a közelébe érek!

Sokan állnak körülötte, ha előtte nem is, de oldalt jobbra és balra, mögötte is – ahogy kell. A sötétben villódzanak az arcokon a lángnyelvek és egy üveg pálinkán is. Új kihívás.

• Slivovica!

Nem is mond többet, csak egy kis pohárba kerül nekem is, neki is. Sokat nem önt – szerencsémre!

Visszanézek Dejánra, aki csak neveti, mert ezt most meg kell inni, mert ez most a tiszteletről és a barátságról is szól s igazán nem illik visszautasítani!

Mindenki ismer mindenkit s vannak, akik nagyon messziről érkeztek. Voltak, akik már három órakor megérkeztek és rakták a tüzet, mert ez az első hajtás, az első vaddisznóvadászat s bár tudja mindenki, hogy lábon van a kukorica, hogy még mindenfelé szétszóródtak a kondák, ennek a hajtásnak jelentősége van, mert ez az első!

Sültkolbász, sült hús, rablóhús, pljeszkavica, csirkehús illata szál a hűvös hajnalban. Azért 14 fok van és jól esik a tűz melege és a meleg kabát is. Csendesen beszélget mindenki, egy hangos szó nincs, pedig több, mint 100 ember gyűlt össze. Mindenki hozott valamit és ami asztalunknál meg kell kóstoljak mindent. Kolbászokat, szalonnákat, szalámikat. A másik asztaltól is érkezik egy akkora szerb gyerek, még nekem is fel kell ránézni! Szélesebb is és kínálja a kulent. Na, ezt, ezt kóstoljam meg: kilenc hónapos! Amonnan disznósajtot hoznak, itt meg Zlatiborból sajt kerül elő. Persze közös ismerősünk neve, Dragan Maric újra feltűnt. Mikor, hol voltam nála? Mikor kiderül, hogy a Szerb Nemzeti Farkasvadászaton jártam. Dejan már meséli is a történetemet. Kitartottam fent a hegyen, egy katlanban, pedig -10 fok volt. A hegyvidéki vadászatok, a tél, a hideg nem játék, s Bosznia sziklás hegyei nem ismeretlenek az itteni embernek sem…

Mindenki söréteseket hoz. Az elnök egy golyós puskával érkezik, nekem 32 grammos töltényeket adnak és ne sajnáljam egyik csövet se, csak lőjem a disznót, csak lőjem a sakált. A beiratkozásnál aztán újra meglepetés ér, mert egy egész éves vadászati engedély vár, amivel 2024. áprilisig járhatom az országot. Ez a szerbiai barátaim ajándéka..

Nem is tudom, hogy köszönjem meg, hiszen erre nem számítottam. Csak jönni, jönni vadászni, vendégségbe! Mit is lehet erre mondani s az elnöknek hozott csomagomat, – benne hazai ízekkel, paprikával, borokkal, – átadom, amire meg ő nem számított. Kézfogás és gerincropogtató ölelés, de nem vettük érzékenyre és Dejan int, gyerünk, mert jó helyet kell találni a traktoron.

Egy kisebb és nagyobb traktor szállít bennünket. A nagyobb két pótkocsit is húz s a vasúti átkelő előtt már két vadász áll s figyelik jön-e a vonat, mert a rampán már nem állhat meg a szerelvény, ahogy a vonat sem. Azt hittem, csak én figyelem az eseményeket, de az addig is csöndes csapat még halkabb lett s mindenki figyeli, mi történik? Nem játék az ilyesmi. Az élet a legdrágább, s persze a szabadság.

Minden sorsolásba lehet egy kis segítség s hogy Dejánnal egymás mellé kerülünk, abból nem is csinál senki ügyet. Mégiscsak vendég vagyok és azért na, tegyük hozzá udvarias velem mindenki. Félszemmel azonban csak ránéznek, hogy áll a puska a kezembe, hogy és hova teszem a töltényeket. Meg egyáltalán, na. Mégis csak idegen van közöttük, mert rajtam kívül más, hogy úgy mondjam, külföldi – nincs. Máskülönben mi is úgy vagyunk ám, hogy a vendégre mindig kíváncsiak vagyunk. Tudom én ezt, hiszen, ha azért csak szakmám nekem a vadásztatás is. Sokkal nyugodtabban vagyunk kint, ha a másik jól kezeli a fegyvert. Na, akkor itt áll meg az első, aztán a második s így tovább, 25-30 méterenként. Mindenki gyöngygolyót tölt be, de ahogy nálunk is a Brenneche szó elterjedt, ahogy nézem ez a lőszermárka tarol Szerbiában is.

Ha lehet befelé, de kifelé, kifelé mindent s a kutyákra, Péter, a kutyákra, nagyon vigyázz! Még el sem helyezkedünk, amikor csörtetésre leszünk figyelmesek és Dejan és a közöttem lévő váltón valami érkezik. Deján éppen csak megpillantotta, de esélye sem volt rálőni, mert a sakál már, mint a villám úgy fordult meg.

Magam térdelve vártam, hogy kilép s készültem, hogy a nyiladék túloldalán ugrik, de egymással szembenéztek a barátommal. Persze fel is villanyozódott és a hajtás minden percében csak lestük az erdő mindkét oldalát, hogy mikor és merre ugrik a vad. A nádasban csatornák, emitt egy magas erdő s a kutyák mindenfelé járták a sűrűt. Az idő melegedett és már a legkisebbb neszre is egymás felé lestünk: na, ez már biztos a remete!

Jó három órát álltunk egyhelyben, a hajtás átment rajtunk, egy-egy eltévedt kutya tűnt fel, nyakig sárosan, vizesen s nem tudtuk, hogy a túloldalt, mire lőhettek, mert, ott elszabadult a pokol. Vártunk s a mellettem lévő idősebb vadász csak hallgatta, ahogy mindenki arra felé fordult, ahonnan a lövések érkeztek.  Csend volt s az utánam álló vadász a zubbonyából egy doboz cigarettát vett elő s a füstöt, ahogy kifújta, szinte megállt felette. Nézte, ahogyan a többiek is nézték, mert a nap felőle sütött be a nyiladékra… Ott állt az erdőben a füst s az se a nádasba, se a nyárfásba sem mozdult el, csak lassan emelkedett felfelé, miközben egyre jobban szétoszlott…

Megállt az idő. Mindenki a füstöt nézte, mert a fegyverek elhallgattak. Csend és egy-egy kutya ugatása hallatszódott idáig, mikor egy ember előlépett a sűrűből és a mellkasára csíptetett rádió megszólalt: „Lov je završen, šakali su izbili.”

Biccentek Dejánnak, aki csak megtöri a puskát, kiveszi a töltényeket és lehajol a táskájáért. Nyilvánvaló volt, hogy vége a hajtásnak. Irány a vadászház.

A vadászok szépen lassan szállingóztak s egy-egy idősebb vadásznál megálltunk.

• Kapetane! Kapitány!

S volt, aki a székét vette magához, hogy segítsen. Az idős vadászoknak mindenki segít és ebben a fiatalok élen járnak, de egy-egy idősebb társuknak, nem restek, még a 40-50 évesek is segítenek. Csendesen beszélgetnek, sztoriznak. Sokat nem lehet belőle érteni, de vannak, akik régóta barátok, sok mindent láttak már. Régi dolgok ezek, régi szép szokások, amilyeneket gyerekkoromban láttam. Figyelemmel vannak és meghallgatják az időseket, akik aztán meg-megkérdezik: na, ki mit látott, hogy volt? Madzsarszki, aztán miért nem lőttél?

Sokat beszélgetnek az itteniek és a vadászat nemcsak a lövésről, hanem a készülődésről, a várakozásról és persze a barátságról is szól. Vannak, akik olyan messziről jöttek, hogy már este elindultak, s hajnalban ők rakták az első tüzeket. Szó nem lehet róla, hogy valaki telefonál idekint, de egy-egy üzenetre azért szakítanak időt. Aki fontos, arra jut idő, ha csak annyi is, hogy élek, ne aggódj…

Gyülekezünk. Ki-ki már mászik fel a pótkocsira s mikor fent vagyok, egy fegyverért hajolok le, hogy segítsek, mikor ékes magyarsággal érkezik: Köszönöm!

Két napja már nem hallottam magyar szót és megmelegszik tőle az ember szíve. Ismeretlen ismerős s aztán innen is, onnan is hozzám szólnak.

• Te honnan tudsz magyarul? – kérdezem.
• Én – mondja egy nagy darab szerb gyerek – én a katonaságból. Nekem volt magyar barát.
• Aztán jó barát volt-e?
• Az jó barát volt. Nagyon jó barát volt – s kicsit megfelhősödik s nem kérdezek többet, mert a mellette lévők is megszomorodnak..

Sok víz lefolyt reggel óta is a Dunán, mert, hogy ott folyik, mutatja Deján s mindenki arra néz. Erre itt káposztaföldek vannak. Szerbia szerte híres és egy kilogramm három euró most, olyan minőségi!

Szerbiában nehéz bármit is eladni, ami nem hazai. Különösen fontos számukra, hogy a hazait vegyék s a termelők a lehető legjobb árut termelik meg. Szó nem lehet róla, hogy csalódjanak a vevők és tényleg, itt sorolnak a káposztaföldek. Csepegtető öntözéssel, vagy éppen dobokkal öntözve. Ahogy érkezik a vonat és a masiniszta meglát bennünket, a vonatkürtjét meghúzza. Sokan intenek neki, állítólag valaki ismerte is, miközben egy fácánkakas reppen fel.

• Na, ilyen van-e nálunk?
• Ilyen nincs, ilyen hosszú farkú toronykakas nincs – mit is mondhatnék, hát valóban gyönyörűen húz a bronzos kakas…
• Jönni vadászni máskor is!

Egy órát álltam a pótkocsin, hármat kint, mert széket nem hoztam, hiszen azt hittem, hajtásba megyek és alig vártam, hogy megérkezzünk. Már az sem érdekelt, hogy a pótkocsi leveri a derekamat, mert alig álltam már a lábamon. Kellett nekem mondani reggel is, hogy jól megy-e a nagy, erős autó, most meg azon gondolkoztam, miért is mondtam, nehogy vendégként kezeljenek. Na persze, otthon meg el se hiszik, ha mesélem. Már hallom: hogy a felét se bírnád ki! De bizony ki kellett és alig vártam, hogy felérjünk a köves útra, mert onnan már csak pár perc a vadászház. De micsoda pár perc volt az?!

Azért megnyugtató volt, hogy a többiek is elcsigázták magukat. De nem hittem a szememnek, amikor megláttam, hogy 120 főnek sütnek pljeszkavicát és kolbászt. Kint a napon rakták a tüzet és sütötték a húsokat. Hatalmas lepényeket szeltek fel és ki-ki a maga kényére ízesítette. A füsttől meg alig láttam. Mellettem egy srác tejfölt kent a nagy lepény mindkét oldalára. Vastagon beszórta hagymával, csípős hagymapellettel és majonézt öntött még rá, úgy kapta meg a pljeszkavicáját.

Sörrel, Jelen Pivoval kínálnak s mutatom, hogy vezetek, nem fogadhatom el. Nem is erőlteti senki, mert a szabályok, azok szabályok, s azok mellett csak annak jár tisztelet, aki betartja. Már a repetán töröm a fejem, amikor Deján felpattan és kiadja az utasítást: gyerünk!

Az elnöktől köszönünk s akikkel együtt vadásztunk, magyar szokás szerint, kezet fogok.

• Hajde! Hajde! – mondja Deján és van, aki megmosolyogja, mert, ha menni kell, akkor menni kell. Ők már tudják, hogy el kell érjük a kompot s fogalmam sincs, hogy újra egy üldözéses rallyban lesz részem.

Szédületes tempóban követem a Chryslert és a Dunához érve, már csak ránk vár a komp. Többen néznek felénk és a kapitány előzékenysége miatt egy kis dobozos magyar sört kap, illetve a matróza, amit be is gyűjt s majd csak a műszak végén, mutatja, hogy 7-kor, már meg is fogják inni.

Dejánnak sok ismerőse van, egy család felismeri. Állítólag a gyerekeikkel a vadászati kiállításon ott voltak. Nem tudom, lehet. Idén elmarad, de már készülnek a következő kiállításra, mert a könyvkiállítás nem maradhat el. Az nem és azon biztos kint lesz a Lov i jos ponesto is. Valahol a táskámban két tábla csoki lapul, amiből egyet megkapnak a gyerekek s persze míg a vén Dunán hajózunk, el is fogy.

Akkora itt a folyó, hogy szinte háta van a víznek és a korlátnak támaszkodva nézem a folyót és az ártéri erdőket, amit pompájában tört darabokra a nyári vihar. Jéggel, széllel s gyönyörű dunai galériaerdők, ma nagyon hiányoznak a helyieknek. Aki tudja vágja és hordja a sok felakadt fát. Nincs mit tenni, csak viseli az ember, a csapásokat, de az élet megy tovább és lesz abból erdő, vannak itt is jó erdészek…

Belcsénynél érünk partot, szerbül Beočin. Ez már a Szerémség és haladunk nyugatra. Čerević magyarul Cserög, aztán Banoštor, azaz Bánmonostor és Susek, Szilszeg, ahova mi tartunk. Rettenetesen kanyarog az út. Sose jártam erre és egy-egy sebességkorlátozó tábla után nem győzöm nyomni a féket, mert, ha belefutunk egy sebességmérésbe, még ráadásul igaza is lesz a rendőrnek – egyébként általában, helyesebben, mindig igaza van – jó tanács, de nemcsak Szerbiában, hanem itthon is. Ezt, ha valakinek, akkor nekem nyugodtan elhiheti mindenki, mert egy rendőrcsaládban civilként felnőni, azért elég nagy kereszt s most remélem ezen nem sértődnek meg a katolikus ismerőseim!

Suseket, Szilszeget elérve alig hiszem, hogy itt most egy újabb idénynyitó partira érkezünk, mert olyan üres a település, hogy itt kizárt, hogy híres gulyásfesztivál lenne. Megnyugtatnak, hogy azért van ez, mert már mindenki ott van. Nem vitatkozom s néhány kanyar után parkoló autók sora, de csak menjünk tovább, mert még messze vagyunk. Kicsit aggodalmaskodom, hogy nem lesz parkolóhelyünk, de intenek, hogy majd ők tudják. No jó, én is így vagyok ezzel, ha otthon vagyok s egy pajta mellett lekaszált gyep vár ránk, azaz én helyem ott az árnyékban, odaparkoljak! Az autót nem kell bezárni, itt nem nyúl hozzá senki s igaz lehúzott ablakú autók állnak jobbról is, balról is. Ha akarom, persze bezárhatom…Csak az útlevelemet veszem magamhoz, mert nem szeretnék konzulátuson sorba állni, de azt is hiába gyűrtem a zsebembe, ennyi erővel maradhatott volna is.

Kiderült, hogy az egész falu és a vadásztársaság barátai mind összegyűltek, hogy megünnepeljék a vadászati idény kezdetét és mintegy 20 bográcsban főznek gulyást. Az elején nem igen értettem, hogy mikor kerül bele a víz a levesbe, mikor eszembe jutott, hogy Szerbiában a gulyás, gyakorlatilag a mi paprikásainknak, pörköltjeinknek felel meg. No persze nagyjából, mert az elkészítése kissé más és a merészebb fűszerezés miatt ízvilága kicsit eltér. Az egyik vadásztársam, a deszki származású Szvetozár készít hasonlót, de a titkát nem igen árulja el. Mellé kell ülni, de minden fogást akkor sem lehet ellesni. Megyünk körbe, mert Deján vadásztársaságában mindenkit ismer és már nekem is akad egy-egy jóbarát, ismerős. Pálinkát, sört és borokat kínálnak. Vezetek, vezetek mutatom és helyette mindenféle kolbászt, szalámit kell itt is megkóstoljak. Egyik ízletesebb, mint a másik s megszólal valaki, hogy a borokat igencsak sajnálhatom, mert a leghíresebb Duna menti borokat hagyom ki. Susek, Szilszeg erről híres, meg feljebb Lúg, vagy szerbül Lug, de ott meg inkább többen szlovákok laknak, még a szlovák ambassador is eljött – azaz a szlovák nagykövet.

Egy rövidnadrágos srác érkezik pálinkával. Na, ebből innom kell – súgja a barátom, de megtagadom erős kínálásra is, mert hamarosan mennünk kell és vezetek. Makacs vagyok és a keménykötésű srác jól megszorítja a kezemet és mutogat rám a barátainak. Az rendben van, hogy ő a vadásztársaság elnöke, de miért mutogat? Azért, mert ő a rendőrkapitány és mutatja, hogy nem iszik, mert vezet…

Körbe kell menni, be kell mutatkozni, ott a polgármester, a térség vezetői és két séf, akik most indulnak körbejárni a bográcsokat. Pár szót beszélünk és invitálnak, tartsak velük, ilyet még nem láttam. Milos Novakov és Mihajlo Isakovi. Mind a ketten a Djordi Natosevcin Szakácsiskolában tanítanak. Mind a ketten a Szerbiai Kulináris Csapat tagjai és több nemzetközi verseny győztesei. Fiatalok, okosak, tehetségesek és a hobbijuk a munkájuk.

Beszélgetünk és mesélik, hogy a főzés rendkívül fontos és része a nemzeti identitásnak. A családok, a főzés, az otthon, a nemzeti ételek, éppen olyan részei a szerb kultúrának, ahogyan művészet. Ezért nagyon fontos, hogy ennek is legyen oktatása. A családi recepteket a gyerekek a szüleiktől, a nagyszüleiktől tanulják meg. Az iskolának azonban szélesebb feladatai is vannak, mert a küldetése az is, hogy akik városokban nőnek fel, akik valami miatt nem tudták megtanulni, ebben az iskolában lehetőségük nyílik arra, hogy a szakácsművészetben a nemzeti értékeket is elsajátítsák. Ma összesen 100 tanulójuk van, évfolyamonként 30-30 fővel folyik az oktatás. A diákok fele vidékről, míg fele városokból érkezik. Egy bogrács mellett állunk meg.

Milos kóstol előbb. Mihajlo mesél. Sok technika ismert, de fontos a szerb gulyásoknál, hogy kilogrammonként, tehát egy kilogramm húshoz ½ kilogramm hagymát szelnek. Jellemzően a paprikát a fővés közben, vagy a vége felé teszik rá, de pontosan jól ismeri a két mesterszakács, hogy mi a zsírra is ráhintjük és úgy, azután megy a hús. Ami fontos, hogy zöldpaprikát is szelnek a szerb gulyásba és a bors mellett szegfűbors és ha vaddisznó, akkor azért jár neki a babérlevél is. Hozzáteszik, hogy a jó gulyáshoz, jó alapanyag is kell. Minőségi hagyma, zsír, paprika és jó fűszerpaprika! Enélkül nem megy. Viccelődnek a vadászok, hogy fával is jó tüzelni, de a gáztól különleges zamata van! Illik nem illik, csak megkérdezem, hogy miért? Miért, mert az Putyin küldi nekünk a nagy Oroszországból!

Mihajlo hozzáteszi, hogy fával nehezebb egyenletes lángot adni, de a füst miatt mégis fontos, azonban, olyan közel vannak a bográcsok, hogy ez most annyira nem éles, hiszen a gázos gulyások is kapnak annyi füstöt, hogy ízesek legyenek.

Jó hangulatban telik a délután, körbejárom az egész fesztivált és a helyi népművészet is bemutatkozik. Hímzések és egy helyen délvidéki vadvirágos motívumokat pillantok meg, ami annyira kedves nekem. Mézek, borok, barátságos emberek – holnap indul a vadászat.

A délután, majd az este hosszúra nyúlik s lent a Duna parton Szilszegnél, az Atos pincészetnél sötét éjszaka lett, mire becsuktam magam mögött az ajtó. Fent a parton vagyok és alattam ott hömpölyög a vén Duna. Pazar éjszakai fények, a hold magasan az égen és a hatalmas folyam ezüstösen csillog az éjszakában. Szemben Dél-Bácska nyújtózik el, valahol arra lehet Szeged, mögöttem pedig a Szerémség. Történelmi idők, történelmi tájak s mennyi mindenről tud a vén Duna, az, amelyik még pár napja ott hömpölygött a lábam alatt, Pesten, az Arany János utca végénél, talán már itt van… Mindig van lejjebb, csak most már közelebb vagyok a tengerhez s hallgatag, vén Duna lassúnak tűnő hömpölygése álomba ringat s viszi, kérlelhetetlenül sodorja el a múltat, amiből aztán valahol partot, szigetet épít…

Nem tudok mi mást mondani, mint, hogy a Jóisten vigyázott rám, miszerint másnap reggel nem késtem el. Ahogy az Atos murvás útjáról a főúthoz érek, a sötétkék Chrysler villogva húz előttem s intenek, csak utánuk! Újvidékről már itt vannak s teljes gázzal, szó szerint elrobbantak előttem. Pontosan érkeztek, pontosan érkeztem s néhány kanyar kellett, hogy beérjem őket – de azért a repülőrajt nem volt szép dolog. Látom, ahogy a visszapillantó tükrökben mosolyognak, amikor feltűnve, rájuk villantok, hogy akkor talán mehetnék rendesen is.

Lúgon persze kicsit járatjuk az autókat, hűlnek a motorok és turbók – persze a kapitánynak nem kell részletezni, mindent tud. Menjünk fel az emeletre. Odafent már a folyosón kávé illata leng és a faluból itt van az összes fiatal srác. Pakolnak, segítenek, mindenki csinál valamit, látszólag rendszertelenül, de ez nem igaz, mert mindenkinek önálló feladata van. Mi csak üljünk le és kávéval, ha gondolom, akkor meg slivovicával is kínálnának.

• Na, nem, köszönöm!
• És miért is?
• Meghajt!
• Meghajt, de hova?
• Egyik kocsmából a másikba. Még az is lehet, hogy megkérem valaki kezét!
• Ne viccelj már, el ne kapkodd, de akkor a papot én viszem – mondja Deján!

Jókedvűen ballagunk lefelé, megcsodálom még egyszer a lúgi focicsapat pályáját és a hihetetlen vastag 100 mm-es csőből heggesztett kapufélfákat. Mondják is, hogy az ellenfél mikor meglátja inkább fel se áll, mert itt olyan csatárok vannak, hogy a kapufélfákat rendre eltörték.. Na persze! – nevetek!

Lúg, vagy szerbül Lug, egy kis zsákfalu a Tarcal-hegység, a Fruska Gora északi lejtőin. Követem Dejant és a csapatot fel a hegyre. Már megint kihívások elé kerül az autóm, de kizárt, hogy lent maradjak és ha nem is olyan tempóban, mint eddig, de óvatosan felkapaszkodok és keresek egy jó kis parkolóhelyet. Szégyen lenne bezárni, szóval nyitva marad és jobb is, ha a kulcs ott marad, mert ha arrébb kell állni, akkor ne késlekedjen senki miattam…

Itt is ég már egy tűz és vannak is páran, mindenkit üdvözlök, körbemegyek. Aki később jön, annak ez jár, nyársak kerülnek elő és mindenki különféle dolgokat süt. Engem Dejan két barátja kap a szárnyai alá és kolbászokat és szalámikat kóstolok, meg újfent disznósajtot. Jó kenyereket hoznak és én meg pirítok, aminek megörülnek az új barátaim. Felezünk, és jön a következő nyárs. Jó illatok vannak és csak rakják a tüzet, egyre nagyobb. Nem igen értem, de mikor meglátom a hatalmas vasrudat, akkor már tudom, itt még bárányt is fognak nyársalni. Nem is tévedtem. Egy tegnap este már lesózott, idei, igen termetes bárányt húznak fel a nyársra. Persze egészben. Azután kezdődik a „tánc”. Nyolc óra alig múlik el, amikor valaki feljön a faluból és még hoz kenyereket. Azt hittem vége a falatozásnak, de akkor azt is meg kell kóstolni. Van itt a Vajdaságban és Szerbiában egy érdekes szalámi, amibe nagyobb darab húsokat is tömködnek és úgy töltik meg. Ahogy szeljük, a nagy vastag húsdarabok szépen száradt szeletei bukkanak fel. Jó csípős, igazán különleges hentesáru. Vannak, akik beljebb viszik a nyáron a hegyekbe, rakosgatják. Egy biztos, rettentően értenek hozzá. Alig pár kilométer választ el bennünket, de a recept, hogy mi a recept, azt még cserével sem árulják el. Mindenesetre annyit azért kölcsönösen meg szoktunk állapítani, hogy tudjuk, hogy miről beszélünk, csak hát a családi titkok, azok szentek…

Úgy veszem észre, hogy addig nem is akart senki elmenni, míg nem segítettünk feltenni a bárányt sülni. Igaz, nem kell oda sok ember, mert, hárman-négyen is elegek, de akkor is! Ki tudja, hogy mit kell még segíteni s na, úgy is kint vagyunk a területen, hova, de tényleg hova sietnénk? Mienk az egész nap.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Egy bizonytalan és óvatos kérdést felteszek, hogy jön-e velünk autó – a cuccok és a felszerelés miatt? Minek? Mindenki hozza magával, amit akar! Tekintettel a rengeteg reggelire és a sós húsokra, kolbászokra, én láttam már egy-két dolgot Szerbiában és amennyi vizet csak tudtam, megittam. Előérzetemben bízva ledobtam minden felesleges holmit és vállamra kanyarítottam a puskámat s kaptam lőszert. Vegyek bőven, de most megint csak arra gondoltam, hogy nem kell kapkodni!

• Elég lesz tíz töltény is!
• Na, miért?
• Csak, mert az tíz kakas!

Aki értette, jót nevetett, aztán nevette az is, akinek lefordították, de voltak, akik komolyan vették, ott szemben egy idősebb úr, de csak vicceltem, na tényleg. Állítólag Belinszky Sanyi bácsi, édesanyám szülőfalujában, mondott ilyeneket, mikor kérték, hogy a községházára vigyen fel 12 kakast. Akkor még töltötték kézzel a lőszereket és nagyon nagy becsben voltak. Állítólag odament a szekrényéhez, kiszámolt 12 töltényt. Csak lesték, mikor zsebre tette, megkérték újra, hogy annyi elég lesz, mire jött  az újabb kérdés. Miért? Kell több is?

Mondjuk ő tudott is lőni, meg szerette is a vadat. Vele történt meg, hogy olyan sok nagy embert megvadásztatott, hogy elhívták nagyvad terelésre. Mondták, hogy majd itt és itt kivált három szarvas. Nem is történt másként, de hallgatott a puskája. Mikor mentek érte, megkérdezték, hogy jöttek-e a szarvasok. Jöttek, fiam. Jöttek. Aztán miért nem lőtt Sanyi bácsi. Megmondom én neked, fiam: hát ki a fene hozta volna le a hegyről?

Valami ilyenek voltak ezek a régi öregek, akiket sokan már csak hírből ismerünk s talán vagyunk még egy páran, akik emlékeznek rájuk. Viszont most itt valami ilyen különleges dolog, mert itt se igen kapkodósak.

Egy nagy diófa áll a dűlőút végén, valahogy meg sem néztem, hogy van-e alatta dió, mert Dejan spánielje már fitet. Valaki betöltött, valaki meghúzza a lépteit. Mennek le a völgybe, mi maradunk. Szőlők búcsúztatnak bennünket és egy kíváncsi szajkó, amit ugyan sikerült puskavégre kapni, de a szedres, sűrű, szakadásos oldalban én nem leltem meg, Dejan meg nem kínozta a kutyáját. Két öreg barátja kérdezi, hogy mit is keresünk, de a szajkót itt nemigen lövik. S hogy a kék tolla a trófea? Valóban, ebben lehet valami, mert az tényleg szépen mutat a kalapon, de megy a hajtás és a szajkóm ott marad. Sajnálom nagyon, de nincs meg és nem várhat rám az egész hajtás, mert, hogy egy szajkó után caflatok. Itt az egész társaság ezt a napot várta és a kutyák is nehezen viselnék.

• Hajde! Gyerünk! – Tessék majd úgy lőni, hogy ne kelljen keresni.

Hamar szétoszlik a csapat és mi itt fent maradunk öten, a többiek lejjebb mennek, amott lent a völgyben már két kutya össze is kapott és úgy hallik a szó, mintha a szomszéd szobából hallanánk a kiabálást. Talán még a hang lassabban is ér ide fel s már mind a két kutyát fogják, amikor még úgy gondolom, hogy az utolsó hangok még csak most érnek fel. A vizsla barátságos kutya, de egymás közötti rangsort fel kell állítani. Igen, itthon is, jó, ha a hajtás kezdetéig pórázon vannak. Na, de hát előfordul az ilyen, vadászok vagyunk, vadászaton vagyunk…

A vonal egy ideig megmarad, de kinek-kinek rettenetes sűrűket kell átvágni. Magára maradt pici nadrágszíj parcellák s nekem sem lehet mást tenni, valahol át kell vergődni s addig, addig míg egy váltón belépek. Ha van valakinek elképzelése, milyen is egy magára maradt terület, az szorozza meg még néhánnyal, mert ezt még az én erdész szemem is megcsodálja, hogy miként lehet az, hogy ennyi fa nő egymás mellett. Gyakorlatilag annyi, hogy egyszerűen nem lehet benne átmenni. Nem azért, mert szúr, vastövisek, tüskék vannak benne. Egyszerűen nem lehet benne menni.

De nem tart sokáig, valahogy átjutunk. Megvártak, aztán mutatják, hogy mehetek le balra, aztán majd fel megint a szőlőnél, a méhesnél pedig újra le! Deján puskája meg-megszólal, nekem meg lóg a nyelvem. A kíváncsiságból a lépésszámlálót bekapcsoltam, majd a nap végén megnézem, de arra nem gondoltam, hogy mennyi lesz a szintemelkedés.

Igaz, rám mindig várni kell, de köszönhetem ezt magamnak is, mert, hát milyen az alföldi gyerek? Mindig csak lefelé szaladna, mint a víz, miközben egy-egy gerincél után csak csodálkozom, hogy megint messzebb kerültem, akkor aztán újra fel. Mikor azt hiszem, hogy na, most jó lesz, még így is messze kerülök. Nevetik, de könnyen mozgok, mert csak egy puskám van, 10 töltényem és másom semmi, miközben minden vadásztársam komoly táskát cipel.

A Tarcal-hegység északi lejtőin vagyunk. Előttünk Dél-Bácska, ez itt pedig a Szerémség. Csíkokban futnak le a pár méter széles parcellák. A kukorica itt is szinte megsült, a gabonatarlókat nem törték fel s jobban csak a szőlő terem. Ahhoz kijárnak a helyiek. Egy-egy szépen kapált, viszont a szüret után vagyunk már és igen csak lesni kell, hogy legalább egy árva szem szőlőt megkóstoljunk. Legalább az íze kedvéért. S azért nyom nélkül nem mentek el az egyetemi évek, egy-egy szem csak akad s milyen igazuk volt tegnap! Sajnálhatom, hogy autóval jöttem, mert ezek az ízek arról mesélnek, lehet, hogy igazuk volt.

Egy kifordult tuskó mellett telepedünk le. A fiúk rádióznak, hogy ki merre van, a balszárny elkerült a nagy erdőkbe, ott keményen szól is a puska, de nem értem. Gyöngygolyót osztottak egymás között, ha úgy alakul, a disznót is meglövik. Nem is értem, hogy lehet olyan gyorsan töltényt cserélni, de hát itt ez megszokott, miközben nálunk meg már nem vihetünk ki, pedig régebben, a régi öregeknél is volt mindig. Alig lehetett őket leszoktatni róla.

Egy kakas előttem fekszik, Dejan barátom kutyája odajön. Kedves kis pofa ez a spániel. Itthon keveset látni, pedig jó kutyák. Fáradhatatlanul kajtat ez a kiskutya is. Nekem azonban hiányzik a lakli vizslám, Ottokár. Nekem nincs málhám és ennivalóm sincs, de nem bánom, mert amennyit kellett menjek, most jó hogy nincs. Szomjas nem vagyok, de egy birsalmával Dejan csak megkínál.

• Kést adjak?
• Dehogy! Van nekem is és a régi tiroli késemet körbe kell adjam.

Még szénacél és a fűrészfogai is olyan élesek, hogy vigyázni kell vele. Egy zöld kis tokban lakik, de nem lehet felkötni az övre, csak így zsebre, vagy kabátba, mikor hova teszem, úgy járunk vadászni. Régi, becses darab s ha lehet otthon hagyom, mert féltem, hogy elhagyom egyszer.

A birs fanyar, de jól esik. Ha nem is vagyok szomjas, azért a savanyú, de még igen kemény birs, azért tényleg nagyon finom s még ki tudja mennyi áll előttünk, meg előttem, mert maradok lent a völgynek, ha már úgy is olyan jól oldalazok. Innen a gerincről jól látjuk, szemközt, hogy haladnak a vadászok.

Sokat nem időzünk és a meleg, kora őszi időket idéző napsütésben megindulunk. Akkor én, ahogy eddig, mehetek, ameddig gondolom és aztán kanyarodhatok megint fel. Egy igen sűrű diós gyalogol mellettem, mikor embereket hallok meg bentről. Erre tartanak, egy fa takarásában bevárom őket és két apró, alig hallható füttyel jelzem, hogy azt hiszem, összeért a hajtás. Az első ember megáll és mint a visszhangot hallom a füttyömet. Valamit még mond a mögötte érkezőknek, akik szintén megálltak, majd, ahogy kilépek s megyek le a völgynek, ők is megindulnak lefelé. Mikor kiérünk a tarlóra úgy nézünk egymásra, mintha sose láttuk volna a másikat.

• Nálunk is vannak Dorozsmán, sűrűk, ott tanultam meg, hogy kell ilyenben menni…

Bólogatnak, de ami igaz, az igaz, össze kellett magam szedni, hogy tudjak menni, az biztos. Az egyik srácnak intek, hogy jöjjön közelebb, mert mutatni akarok neki valamit s mikor meglátja a friss túrásokat a dió alatt, akkor int a barátainak is.

Szerintem kettő, de ők abban maradnak, hogy lehet, hogy három is volt. Száraz a talaj nagyon, de picit követik a túrásokat és megállapítják, hogy merre mehettek el. Talán abban is biztosak, hogy hol feküdtek el. Hálásak…mondjuk lehetnek is, mert a disznó nagy kincs és ezt ők is tudják. Megesketnek, hogy maradjon csak így, néhányunk között. Na, ezzel nem lesz gond, csak érjétek utol őket!

Egy traktor szánt. Jó földek vannak. A gépész ügyes. Sima ágyekével szánt, ami azt jelenti, hogy mindössze két fejjel szánt és nem tud visszafordulni, hanem vagy középről szét-, vagy éppen össszeszánt. Amint látom, itt középen kezdte és összeszánt. A nyitóbarázda az érdekes, amikor pont középen kezdi meg. Akkor, ha nem megy egyenesen, akkor a tábla széleken az utolsó fogások háromszögesek lesznek és lehet tolatgatni. Na, nem nagy öröm az biztos, szóval az első fogásnál, ha nem forgatjuk vissza, akkor úgynevezett vakbarázdák alakulnak ki, ezért azt a fogást vissza kell forgatni, vagy csak úgy szoktuk mondani, hogy visszadobatjuk. Majd csak a harmadik menet lesz szép, amikor a traktor kerekei a barázda fenékben járnak. Ha jól van beállítva az eke, nem farol, még a kormányhoz sem kell nyúlni.

Sok vita van most a szántás körül Magyarországon és azzal kapcsolatosan is, hogy kell-e lazítani. Olyan, mintha nem abba az iskolába jártunk volna mindannyian s mintha az agrotechnikát elfelejtené a szakma. Sokan évről évre lazítanak, holott aki repcét vagy más karós gyökerű növényt termel, tudja, hogy a vastag gyökerek áttörik a hibákat. Régen élezték az ekevasakat, szereltek fel csoroszlyákat, előhántó ekéket. Ugyanis, ha az ekevas életlen és ha mindig egy mélységben szántunk, kialakulhat az eketalp betegség. A másik, hogy manapság függesztett ekékkel dolgozunk, de a vontatott ekék kapcsán érdemes azt is megjegyezni, hogy ezeknél az eketípusoknál a traktor kereke nem járt a barázdában és még azt a taposást is ki lehetett küszöbölni.

A szántással azonban nem lehet felhagyni az öntésen kialakult talajok kapcsán. 20 éve, amikor végeztem az egyetemen, azzal jöttem haza, hogy vége van a szántások korának. Nagy nehezen rávettem apámat, hogy ne szántsunk, de egy másfél hektáros táblánál nem engedtek többet. Pedig a szüleim nem tanult agrármérnökök. Anyám aztán különösen nem, a magyar-orosz szakos meg a jogász diplomájával, de tudták, ha nincs megszántva a föld, nem fog teremni. Nem is termett. A következő évben alig lehetett rendbe rakni. Elszaporodtak a gyomnövények és úgy betömörödött a talaj, hogy aki bérmunkába jött, emlegette szinte az összes egyetemi tanárt, aki erre tanított. Idő kellett, mire elfelejtették.

Ennek a gazdának azonban nagyon szépen jár az ekéje. Ha nem vadásznánk, biztos, hogy beszélgetnék is vele. Látom, hogy felfelé lassabban, lefelé meg jó, ha félgázon ereszkedik. Szépen, párhuzamosan szánt, a szomszédok földjét nem szántja el. Így illik. Persze észreveszi, hogy mit nézek. Igen, nem ma kezdte az biztos s olyan jól fordít az ekéje, hogy lehetne gereblyézni. A szármaradványokat lefordítja és már jöhetnek is gombák, azokat is etetni kell. Hagyománya van a gazdálkodásnak itt, nem hiába szép magyar szavunk van erre: földmíves!

De a hajtás nem állhat le sem egy traktor miatt, sem miattam és megyünk tovább. Mindenki ismeri a gazdát, szép, jó kis felszerelése van. Jó idő van, de ki tudja mikor romlik el és szorítani kell a munkát, mert, ha egyszer megesőzik, akkor itt is leáll az élet, legalábbis a mezőgazdaságban biztosan.

Egy széles platóra lyukadunk ki. Szemből fúj a szél és innen belátni Dél-Bácskát s az ott lent pedig a Duna, a nagybetűs Duna. Arra ott Szeged, arra a szinte távoli messzeségben Budapest, ahonnan, ha más nem, csak a Duna hoz híreket. Aki azonban szokásához hűen hallgat, hallgat a vén Duna, az bizony meg sem szólal. Itt ér véget északon a Tarcal-hegység s előttünk olyan sík a Vajdaság, hogy vonalzót, de tényleg vonalzót lehetne rátenni. Sok tíz, hanem ötven kilométerre ellátni s mondják a helyiek, hogy vannak olyan magaslatok, például, fent, ahol sül a bárány, hogy tiszta időben látni Szegedet. Nehéz elhinni, de ha mondják, akkor biztos úgy van s a Dómra gondolok, amelynek a tornyai éppen 81 méteresek. Lehet igazuk van, nem kételkedem benne.

Egy dűlőn megyünk fel. Most már ne aggódjak semmit, mert már nincs messze a tábor, alig két kilométer. Valaki mutatja, ha akarok szőlőt enni, csak lépjek be ezen a soron és úgy tíz méter után találok szőlőt. Na, azt kóstoljam meg! Deján is jön és olyan szurokfekete szőlőt találunk, ami az őszi napsütésben, mint a méz olyan!

Na, ha eddig nem is voltam szomjas, most nagyon az lettem és még volt egy darab birsalmám, azt kanyarítok mellé, de az meg most meg annyira savanyúnak találom, mint a citromot és még csenek Dejan fürtjéből, mert ő élelmesebb volt, mint én és neki még kitart. Nem is sajnálja…

Egy fügefa állít meg bennünket. Egy régi, elhagyott porta sarkán áll, abból szed mindenki. Na, az volt még a valami. Izraelben ettünk ilyet Gergellyel, rettentő zamatos és hiába ez a második szüret, még nagyon jól sikerült – otthon is.

Csapatokban, szórványokban érkezünk meg és mindenki a saját autóját támadja. Kerülnek le a kabátok, táskák, hiszen reggel még hideg volt, de most 26-27 Celsius fok van. A kutyák sem ugrálnak és mindenki lesi a bárányt: hogy áll. Szerintem még van ideje bőven és a szalámikat kóstolgatom. Feljebb terítenek már és többen pokrócokra heverednek le a fák alatt.

Nem lehet kapkodni, ennek tudománya van. Ha sietnek, ha nagyobb a tűz, a belseje nem sül át. Az egyik tüzet folyamatosan rakják, és a parazsat lapáttal pakolják a hús mellé. Láttam már olyat, hogy két parázs között forgatják, itt most csak az egyik oldalon van tűz. Ahol fellángolna, ott a lapát szélével éppen egy kis hamut szórnak, de csak annyit, mintha sót hintenénk a levesbe. Nagyon ügyes, precíz emberek, a szerszámaik is jók. A receptről kérdezem őket: már este alaposan bedörzsölték a húst sóval. Úgy tették hidegre. Aztán egyszer csak történik valami…

Négyen állnak oda és úgy teszik arrébb. Aztán elkezdődik a darabolás. Annak aztán sora van, hogy mindenkinek jusson minden falatból. Nem kell aggódni senkinek, ahogy látom, nem ma kezdték és szelik, darabolják a húst. Végig a bordákat, combokat, gerincet. Fotózok és egy-két apró, igen megsült falattal kínálnak, onnan a bordák mellől.

Igen fiatal bárány volt, faggyú szinte nincs is rajta. Beljebb, vagy Boszniában faggyúsabb birkát is sütnek. Ahány ház, annyi szokás.

A húsokat aztán egyenlően szétszedve, tálakra rakják. Mindenhonnan, az állat minden részéből kerül minden tálra, hogy jusson mindenkinek. A fiatalok eközben terítenek, vásznakkal terítik le az asztalokat és a tányérok mellé kenyeret, kis cipókat tesznek. A káposztát már régen legyalulták és sózták, így azok is felkerülnek. A faluból most jöttek vissza a rendőrök, hoztak fel az egyik háztól bort. Nagyon szép színű, fehér óbor, talán valami féle aszú. Mások egy-egy slivovicával koccintanak és az én pálinkám is az asztalra kerül, amit udvariasan megkóstolnak és aki kér még egyet, annak ízlik is. Persze kopik és ennek örülök, mert azért mégiscsak ez az otthoni, a mienk. Nem bolti és azt itt nagyon értékelik, amiben van egy kis hazai, egy kis otthoni munka, igen egy kis nemzeti. Fontos.

Nehéz szavakat találni arra, hogy milyen is, amikor nyílt parázs felett sül a hús. Hogy annak milyen az íze, vagy egyáltalán milyen az illata. Magyarországon nem szoktunk így húst sütni, pedig, pedig kellene a magyar vadászoknak is rendesen megülni a vadászatokat és nem rohanni. A telefont messzire eldobni és mellé ülni a tüzeknek. Ahogy fogy a hús, úgy csendesedik a csapat és páran a fák alá, a pokrócukra leheverednek. Hova sietnének? Mégis hova? A család tudja, a feleségek, mindenki tudja, hogy a vadászat ilyen és az itteni emberek nem engednek belőle. Jól teszik.

Nehéz szívvel szedelődzködök, mert nincs kedvem menni, maradnék még én is s mikor beindítom az autómat nem egy, hanem több autónak is arrébb kell állnia, hogy kijussak. Nem is szokás menni, maradnak estig vagy ki tudja meddig. A fiatal vadászok pakolnak csak, szedik a tányérokat és mindent, ami kell, hogy az estével már tisztaság, rend legyen, mert sötétben már nehezebb és igazán nem is lehet rendet csinálni. A legfiatalabb mosogat, ezt az iskolát mindenki kijárja, aki vadász akar lenni és éppen úgy megkapja a tiszteletet, mint a főszakács. Dejan nem veszi érzékenyre a búcsút, de én magyar szokás szerint körbejárok. Úgyis tudja mindenki és azért jól esik az elnöknek, a tagoknak, a rendőröknek és a legfiatalabbnak is…

Kipeccőzöm az autómat a többi közül és a sziklás úton tapogatva ugyan, de lehozom az autómat az aszfaltig. Azután már nem hagynak el olyan könnyen s tartunk lefelé a hegyről. Esteledik már amikor meghozzák az italokat az Atos bárjában és a vén Duna millió ezüstös hullámán már a csillagok fénye táncol. Egy újabb vadászkaland végefelé közeledünk s az elegáns teraszról drága szivarok illata úszik a nagy folyam fölé. A távolban egy hatalmas uszály ereszkedik alá, hogy a Vaskapu félelmetes szorosa után tovább hajózzon a tenger, a Fekete-tenger felé…

Írta és fényképezte:
Dr. Szilágyi Bay Péter LL.M.