Zsivány átugrott a hátsó ülésre. Gergő, a kísérőm csak egy pillantást vetett a foxira, de ő már tudta, hogy mögöttünk a helye. A két hátsó oldalüvegen kémlelt kifelé, kereste tekintetével a vadat, amihez hozzászokhatott a fehérvárcsurgói vadaskertben.

Zötykölődtünk az isztiméri borospincék között, majd leparkoltuk az autót a Som-hegy lábánál elterülő réten. Mindketten kinyitottuk az ajtót, de Zsivány jól nevelten az autóban maradt, kizárólag akkor hagyja el a járművet, ha erre utasítást kap. Ezt személyesen is megfigyeltem, amikor a nyitott ajtó mellett beszélgettünk, és egy macska óvatlanul osont el mellettünk. Jelezte remegésével a jószágot, de nem rohant eszementen utána.

A réten komótosan átballagva indultunk leshelyünk felé. A mezei virágok sokasága ezernyi színben pompázott, az orbáncfű és a boglárka élénksárga szirmai tükrözték a napot, a fehér cickafark bársonyossága, a lilás mezei aszat bolyhos virága, és az elterülő pipitér mező, egy-egy szál pipaccsal díszítve felettébb gyönyörű látványt nyújtott.

Óvatosan leültünk a les deszkájára, a nap még egészen magasról melegítette az alattunk elnyúló zabot, és a mellette sorakozó tritikálé szálait. Hatalmas területet beláttunk; látszódtak a móri templomtornyok, előttük a Vértes vonulata húzódott, ami hullámként tűnt el néha a szemközti domb mögött, majd ismét emelkedve nyújtózott tovább, és távolabb a látóhatárban belefolyt a messzi horizontba. A hullámok hátán lovagolt a Csókakői vár, aminek északi szikláin rendszeresen mászunk szabadidőnkben.

A Tábla direkt nevű mászóútban, amely a sziklafal hátsó részén található, egy hollópár lakik, szinte hallom rekedt hangjukat, ahogy szelik a levegőt, és bele-bele korrognak az erdő csendjébe. Néhány éve sikerült is lencsevégre kapnom a fészekben lapuló fiókákat. Eszembe is jutott Andrásfalvi-Faragó Zoltán Krója, a holló, akinek életén keresztül megismerhettem a felvidéki tájat, a hegyeket és ezek szépségeit. Próbálok visszarepülni a lesre, mert órákat tudnék még kalandozni az emlékeimben.

Az alkonyat közeledtével két róka játszadozott a zab soraiban, cikáztak, rohantak fel s alá a glédák között. A hold fénye átvette a világító szerepet, néha elékúszott egy-egy kisebb felhőfoszlány. Ilyenkor világossága kialudt, mint a körülöttem apró pontként cikázó szentjánosbogarak csillogása, amikor abbahagyják az oxigénfelvételt. Ugyanis világítószervük fénye, egy kémiai reakció eredménye.

Távcsövemmel gyakran kémleltem a gabonát, amiben már fél órája legelészett három gímszarvas, két fiatal bika, és egy tehén. A disznók aznap nem a zabban akarták csillapítani éhségüket, ezért másnap az erdőben kerestük a vadat. Gergő, a terület vadőre délelőtt több helyre is etetett, így lehetőségünk bőven akadt a válogatásra, mivel ezen a területen csak mi vadászunk.

A Som-hegy északi részén megbúvó szórónál kezdtük a cserkelést. A dombtetőről látszódtak a nagyvelegi és szápári szélkerekek kecses alakjai. A technika csodáinak tartom ezeket az építményeket. Don Quijote legyen a javából, aki ezek lapátjain kapaszkodva akár egy félkört is fent tudna maradni. Nem tudom, miért vonz annyira, hogy egyszer felcsimpaszkodjak egyre; valamelyik magazinban láttam egy olyan képet, amin ipari alpinisták lógtak a lapátokon, persze nem forgott a szerkezet.

Innen látszik igazán, hogy a Som-hegy az utolsó jelentősebb kiemelkedés, ami a Bakony végső keleti nyúlványait választja el a Vértestől. Egy virágos legelőn keresztül közelítettük meg az erdőt, és az azt követő lejtősebb részen át juthattunk el cserkelő ösvényünkhöz. Ez az út közvetlenül a lesünkhöz vezetett.

A fából épített magaslest az elmúlt hónapok viharai által kidöntött hatalmas fa majdnem végérvényesen a földbe döngölte, de szerencsére pár méterre csapódott be az öreg matuzsálem. Így nem kellett újat készíteni. Kísérőm próbálta megtisztítani a környéket, de láncfűrésze is beszorult a minden irányba feszülő juharfába. Meglepetésünkre, a szóróra hintett, közel egy mázsa kukoricának hűlt helyét találtuk, pedig még hét ágra sütött a nap.
–– Na, megálljatok csak éhes cocák! Utánatok nézek én másnap korábban! –– gondoltam magamban.

A következő napon fotógépemmel ki is ültem a lesre, úgy tíz perc várakozás után megjöttek a disznók; tizennégyet számoltam. Malacok, kocák és egy kan is lakmározott a kondában. – Jól van barátaim! Legközelebb puskát is hozok, de most ügyes fotóalanyként viselkedjetek nekem, mert csak homályos képeket tudok készíteni rólatok, ha rohangáltok! Fél órát nézegettem őket, és hangtalanul elhagytam a helyet. Míg visszaértem az autóhoz, legalább tíz disznót láttam.

Barátommal elhagytuk a leshelyet, és rövid idő alatt átértünk egy másik szóróra. Itt is már dézsmáltak a disznók, ezért a lesig nem akartunk elmenni, nehogy elugorjanak tőlünk. Akadt köztük nagy testű kan is, és hamarosan ráhelyeztem a Schmidt Bender PM II szálkeresztjét. Ezt amolyan tesztlövésnek szántam, mivel pár napja cseréltem céltávcsövet, és eddig a lőtéren próbálgattam képességeit. Gergő vállára támasztottam a puskát, tisztán láttam a világító szálkeresztet a kan oldalán. A következő pillanatban éreztem tarkómon az enyhe fuvallatot, és disznóm szempillantás alatt elugrott, pedig már görbült az ujjam az elsütőn. A vadászszerencse ilyen, így kicsit sem panaszkodtam az eseten. Helyettem nem lövi meg senki, majd megtaláljuk legközelebb. Majdnem éjjel tizenegy felé járt az idő. Reggel dolgozni kell, ezért azonnal haza is indultam.

Pár nap elteltével a Som-hegy fiatal, ritkásabb tölgyesét választottuk a vadászatra, mivel itt kedvezően alakult a széljárás. A szúnyogok hada támadott, csak a riasztószer csökkentette vérszomjas harci kedvüket. Láttam eszegetni néhány őzet, majd a fejem fölé leszállt seregélyt távcsöveztem. A madár megfigyeléséből a közeledő konda zaja zökkentett ki; hét malac közeledett anyjukkal a háttérben. A koca nyugtató, hívogató hangjával kísérte népét, hamarosan el is érték a kiszórt szemeket. Egy társuk lemaradt tőlük, biztos belőle lesz később az óvatos remete kan, aki szellemként járja majd az erdőket. Anyja utána ment, és a bokrok takarásában együtt megvárták, míg a többiek jóllakva térnek vissza a menedékbe. A kicsik elhagyták csíkos szőrzetüket, már biztos nyomtak tíz-tizenkét kilót. A napokban azok a malacok, amelyeket fotózgattam, még csíkosak voltak, talán későbbi ellésből származtak. A fiatalokból nem akartam elejteni, mivel a tapasztalatom és az írások szerint is később várhatók az öregek. Így is történt!

A lakmározók nagy nehezen anyjuk hívó dörmögésére visszahúzódtak az erdőbe, ismét őzek vették birtokba a terített asztalt. Fél óra elteltével ágroppanások kíséretében érkezett egy magányos disznó; hamar megtaláltam keresőtávcsövemben. Nyugodtan, nem kapkodva feltámasztottam fegyveremet a deszkára és követtem a Schmidt Bender szálkeresztjével. A hold még nem bukkant elő a fák koronájából, de tökéletes láthatóságot biztosított a távcső.

Elmosolyodtam magamban: egy hónapja jártam Tolna megyében Faddon, vendégvadászatra hívott Szűcs Gábor barátom. Száz méterről nem találtam az előttem turkáló feketeségeket, pedig a keresőben tisztán látszódtak. Na, nem ezért cseréltem le a távcsövet, és nem is ezért csináltattam meg utána a lézeres szemjavító műtétet, ami szintén egy hónapon belül történt. Gábor lánya dolgozik azon a szemklinikán, ahol az egyik legnagyobb fizikai találmánnyal és orvosi csodával új látást kaptam. Amikor végeztek a beavatkozással üzent nekem Gábor: ez a gyerek nem látja a disznókat, jó legyen ám a műtét!

Jól is sikerült, mert látásom százhúsz százalékos lett, most már örülhettem a tiszta képnek, nem kell többet szemüveget viselnem!

Jó irányból éreztem arcomon a szelet, ezért kiengedtem a kant a szóróra, addigra már láttam a pamacsot a hasa alatt. Ropogtatta a szemeket, és a következő pillanatban már csapódott is lövedékem az oldalába. Hetven métert tehetett meg halálvágtája során, majd elnyúlt az avarban. Hallottuk kapálózását, de végül teljesen elcsendesedett. Rövid ideig várakoztunk a lesen, majd kisvártatva odasétáltunk hozzá. Közepes agyar lógott ki a szájából, nagyon örültem elejtésének. Gergővel beszállítottuk a vadászházba, majd másnap a bevizsgálás után visszamentem a húsáért.

A hétvégére ígértem barátaimnak a sziklamászó találkozóra egy vaddisznópörköltet, és az emlékek kíséretével fenséges vacsorát főztem belőle. A tábortűz mellett a teljes tisztelet megadása miatt, Vica, kedves barátunk és mászótársunk felolvasta a disznó történetét. Mindenki érdeklődve hallgatta a beszámolót. Kifejezetten örülök, hogy történeteimmel barátaim, a nem vadászok, teljesen közel kerültek a vadászathoz, és elfogadják e nemes szenvedélyemet.

A csókakői találkozón lehettem együtt utoljára kedves barátommal, Tiborral, mászótársammal, aki a következő hétvégén az Olasz Dolomitokban tragikus körülmények között életét vesztette. A mászás befejezése után jégesőbe kerültek, és a lejöveteli úton a vihar első villáma elragadta Őt az élők sorából. Angyali jóságodat örökre megőrzöm, köszönöm azt az időt, amit veled tölthettem. Lelkedet kísérje fényesség, feléd áradó végtelen szeretetünk mutasson neked utat!

„Ha meghalok – a csönd az én hazám,
– Akkor fogok én élni, győzni majd Igazán.”

(Juhász Gyula)

Panoráma a Som-hegyről

Teríték

Disznók a szórón