Már a nap is lemenőben
Tüzet rakott a felhőben
Ők a szarvast egyre űzik, –
Alkonyatkor ím eltűnik. …
Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.”

Arany János: Rege a csodaszarvasról

Valaha a Föld minden táján éltek népek, amelyek állatokat tartottak ősüknek vagy testvérüknek. Minden törzsnek, nemzetségnek megvolt a maga ún. totemállata, ezeket szövetségesüknek tekintették és védőszellemként vagy istenként tisztelték. A történelem előtti időkben az isteneket valószínűleg állatok alakjában képzelték el, később pedig azért tiszteltek szentként sok állatot, mert istenek megtestesítőit látták bennük.

A szarvas nagyon sok nép kedvelt, szentként tisztelt mitikus állata. A szarvas a vadászok vezérlő állata. Talán emiatt még napjainkban, ebben a felgyorsult, értékvesztett világban is ünnepnek számít egy példány elejtése. Olyan élmény ez, mely élete végéig kíséri az igaz vadászt — pláne ha az első bikáját ejti el… jómagam nemrég részesülhettem ebben a kiváltságban.

Két éve vadászom lakhelyemhez közel, egy 6000 hektáros vegyesvadas területen, bérvadászként. Sok-sok szép élményben volt részem, itt lőttem az első szarvasomat, az első vaddisznómat, rókámat, kedves bakjaimat. Sok gyönyörű hajnalban, alkonyatban gyönyörködhettem cserkelve, lesen ülve. Minden alkalommal több tapasztalatot, tudást és értéket szívhattam magamba kísérőmtől, s az erdő, mező magába fogadott, részévé váltam. Eljött az idő, megértem arra hogy elejtsem első bikámat… ezt éreztem én is, az erdő is.

Várva vártam a szeptember elsejét, bár nálunk a bikák csak tizedike táján kezdenek igazán bőgni, mégis jó volt hajnalonként kimenni.

Sajnos munka mellett nem minden nap nyílt lehetőségem vadászni menni, de azért minden adandó alkalmat kihasználtam. Elsején és másodikán hajnalban és este is hallgatóztunk, nem sok eredménnyel, kereső bikákat viszont láttunk — egyikük különösen megtetszett, a távolság miatt lövésre nem került sor. Kilencedikén hajnalban páratlan élményben volt részünk, egy kisebb fenyvesben hat bika bőgött, kivilágosodás után is. Két példányt alkalmunk nyílt megfigyelni, egyikük kímélendő, a másikuk spíszer volt.

Tizenegyedikén, a vasárnap hajnal már ismét az erdőben talált minket. Még sötétben osontunk el az egyik vadföld szélén lévő kis leskosárig, útunk sötét fenyvesben rejtelmesen vezetett, csupán a ragyogó csillagok mutattak irányt. Aztán megszólalt az első bika… majd a második… feleltek egymásnak… én pedig megálltam, hogy igazán, legbelül is átélhessem ezt a pillanatot. Lassan tudatosult bennem: régi, dédelgetett álmom válik ezekben a pillanatokban valóra. BIKÁRA VADÁSZOM! Eljött a nap… érzem. Amíg a leskosárban ülünk, hűséges kis tacskómra gondolok, aki az autóban vár. Tegnap este „megbeszéltük” hogy ma kijöhet vadászni, és ma bikát lövünk. AZ ELSŐT. Már este nem akarta a puskát, a kikészített ruhát, felszerelést otthagyni. Most mégis kénytelen várakozni, mivel a későbbiekben cserkelni fogunk, nem lenne célszerű magunkkal hozni.

Ahogy telik az idő, egyre több bika bőg, zeng az erdő. Hangjuk tiszteletet ébreszt bennem és vágyat. Néha összenézünk kísérőmmel, elhull egy-két szó, de legbelül tudjuk, érezzük: csak arra a pillanatra várunk, amikor már kellő fény lesz ahhoz, hogy elindulhassunk a bikák után.

Lassan megszólalnak a madarak, a föld és az ég elszakad egymástól. A vadföldön gomolygó pára még rejteni próbálja az éjszakát. A fenyők csúcsa felett feldereng a hajnal. Itt az idő… a jól gondozott cserkészút engedelmesen simul a lábunk alá, halk lépteink összeszokott ritmusúak. Minden érzékszervünk maximális kapacitáson működik, a legkisebb zörejt is megszűri fülünk, szemünk minden apró részletet elnyel, és igen — a szarvasok szagát is érzem!

Nemsokára elérünk egy újabb lest, ígéretes helyen van, jó váltók közelében. Éppen csak felmászunk, máris meglátunk egy kisebb, lőhető bikát. Azonban ő is észrevett minket, elindul az erdő felé, megcélzom ugyan, de nem kockáztatom a lövést a pára miatt. Alighogy bevált, szinte egyidőben a föld túlsó vége felől tarvadak közelednek, tehenek és borjak vegyesen, és egy bika… Nekem első pillantásra kissé nagynak tűnik, de kísérőm megnyugtat — szakértő szeme már el is bírálta a fővadat — lőhető, bár nagyobb mint amit elsőre lőni gondoltam.

Pár pillanatig még gyönyörködöm a látványban, a vadászláz egyre jobban erőt vesz rajtam, kezem-lábam remeg, szám kiszárad, légzésem-pulzusom felgyorsul, minden elképzelhető vegetatív tünetet produkálok. Nem bírom tovább, kissé elhamarkodottan lövést teszek, félve attól hogy a szarvascsapat hamarosan bevált a fenyvesbe. A lövés nem talál, szerencsére a szarvasok nem túlzottan foglalkoznak vele, van időm ismételni (szerencsére duplagolyós a puskám), és a bika összeesik.

Alig hiszem el… felállni is alig sikerül, annyira az izgalom hatása alatt vagyok még. Távcsöveinkkel figyeljük egy kis ideig a bikát, majd elindulunk felé. Leírhatatlan érzés… levett kalappal közeledem feléje. Kísérőm előremegy, s mivel a bika még egyet-egyet rúg, megadja a kegyelemlövést. Leveszi kalapját, összemosolygunk, majd magamra hagy és elmegy töretért. Letérdelek a bika mellé, simogatom agancsát, szőrét, megköszönöm neki hogy életét adta álmomért. Aztán elerednek a könnyeim… kissé szipogva veszem át a töretet, és örömömben jól megölelgetem vadásztársamat…

…Leterítem a kabátot a bika elé, amíg a terepjáróra és a kutyámra várok, gyönyörködöm zsákmányomban, újból átélem a pillanatot. Aztán megérkezik a kocsi, Danti röpül felém, meglátja a bikát, rögtön körberohanja, majd mikor meglátja a puskát, megtorpan, s rám néz. Tudom, hogy tudja mi történt, legalább olyan boldog mint én.

Körülbelül háromnegyed órát várunk amíg a segítség megérkezik. Most már ketten ülünk a kabáton, ketten örülünk a zsákmánynak, ketten gyönyörködünk benne. Esküszöm, minden perccel szebb lesz…

Segítségül a másik hivatásos vadászt várjuk, érkezik vele két német vendég is. Kissé meglepődnek a külföldiek, hogy hölgy lőtte a bikát, hát még amikor megtudják, hogy ez az első bikám. Az avatási ceremónia jókedvűen zajlik, de azért a kedves és ünnepélyes szavak mélyen a lelkembe ívódnak.

A reggel már jócskán a délelőttbe nyúlik amikor a neves vendéglőbe megérkezünk ünnepelni. Bizony a kényesebb gyomrú vendégek arrébb ülnek olyan bikaszagunk van, és Danti is kijelölte a határokat. A bőséges reggeli mellett jólesik a finom pezsgő is, hát még a desszert! Időközben csatlakozik hozzánk idős osztrák vadászbarátunk is, egy csokor rózsával…

Az írást Horváth Ernő hivatásos vadásznak, kísérőmnek, barátomnak ajánlom.

Ravatalon a bika

Danti a bikával

A bikával és Dantival

Horváth Ernő avat

Kovács Tibor hivatásos vadász avat

Horváth Ernő hivatásos vadásszal