Hálás vagyok a sorsnak, mert megadta nekem azt a lehetőséget, hogy vadász lehettem. Gyermekkori álmaim váltak ez által valóra. Erről álmodoztam már akkor is, amikor nagyapámmal együtt tapostuk a szántást és hajtottuk a nyulakat a körvadászatokon. Jókora nyúllal a nyakamban caplattam a nehéz terepen. A vadászok megjegyezték nagyapámnak, hogy ha ennek a gyereknek most nem megy el a kedve a sportvadászattól, akkor ebből még nagy vadász is lehet. És bizony az nem ment el, sőt ekkor váltam igazán függővé. Örültem, hogy ott lehettem a puskás vadászok között. Tátott szájjal mustráltam a fegyvereiket, hiszen akkor láttam életemben először igazi vadászpuskákat. Ott hallottam közelről fegyverdörejt, amikor a hajtásban elsütötték fegyvereiket a vadászok. Megfigyelhettem a kutyáikat, hogy milyen csodálatos ösztönnel, helyben állva, kinyújtott nyakkal, a bal első lábukat (és mindig azt) kissé megemelve, remegő orrcimpával, tekintetüket mereven egy pontra szegezve jelezték a közelben lapuló nyúl vagy fácán jelenlétét.

„Figyelem! Áll a kutya!” –– hangzott innen-onnan a vadászok felé, akik lövésre készen várták, hogy a kutya kimozdítsa a lapuló vadat. És aztán vagy eltalálták vagy nem a gyorsan mozgó célpontot. Képzeletben ilyenkor én is vállhoz kaptam a nem létező puskámat. Elméletileg már ott kezdtem tanulni a futó vad lövését. A kezemben lévő botot vállhoz emelve célzottan követtem a mozgó vad irányát, és a nyelvem csettintésével jeleztem a „lövésem” pillanatát. Különös öröm volt a számomra, ha éppen ekkor valamelyik vadász lövésére felbukott az a nyúl, amit én megcéloztam, mert úgy éreztem, hogy a találat az enyém volt.

Csak évtizedek múlva vált valóra a vágyam, letehettem a vadászvizsgát. Ezáltal színesebb lett az életem és közvetlenebbé vált a kapcsolatom a természettel. Számos emlékezetes élménnyel ajándékozott meg ez a sport; olyannyira, hogy máig a legkedveltebb időtöltésem a vadásznaplóm lapozgatása, mert ilyenkor újra életre kelnek bennem a különböző vadászati epizódok. Közöttük vannak érdekesek, élményszerűek, de van olyan is, amely nem annyira örömteli, mint inkább tanulságos marad mindig is a számomra.

Egy ilyen élményem a Dunántúl nevezetes területéhez, a Hansághoz kapcsolódik. Ez a sajátos földrajzi táj – mint azt sokan tudják – a Kisalföld nyugati szélén terül el; a Fertőmellék, a Rábaköz és a Duna között bemélyedő, mintegy hatvan kilométer hosszú és közel húsz kilométer széles, méretes teknőben. Talán azt már kevesebben tudják róla, hogy a Hanság századokon át az egyik legrejtelmesebb vidéke volt az országnak. A történetírás szerint az ősidőkben egy titokzatos nagy lápvilág, mocsárrengeteg volt a helyén, amelybe még félig állat, félig emberszabású teremtményt is beleképzeltek a régiek; mint a Jókai regényében is megörökített „Hany Istókot”, aki a legenda szerint a mocsárvilágban kígyón-békán és madártojáson élt, a kezén-lábán pedig az ujjak között úszóhártya nőtt. A róla szóló legendának alapja lehet a keresztelését ma is igazoló bejegyzés, ezen a néven, a kapuvári plébánia anyakönyvében. Akárki is volt, őt a népnyelv a „Hany” fiának keresztelte.

A rossz lefolyású teknős területet az Ikva, Répce, Rába és nagy árvizek idején a Duna is töltötte. Így a víz hosszabb ideig is megült a lapos medencében. Az így kialakult mocsár tőzeges láppá alakult; nádasokkal, kákás-gyékényes területekkel, égerfás ligeterdőkkel, bőséges szénát adó vizenyős rétekkel. A táj arculatának átalakulása akkor kezdődött meg igazán, amikor az 1880-as években megépült a mocsarat átszelő Hansági-főcsatorna, amely a mellékcsatornáival a Hanság jelentős részét lecsapolta. Így a mocsár helyén nagykiterjedésű rétek és kaszálók keletkeztek. Átalakulását az egyre terjedő sás, a nádasok, a rekettye, a betelepített éger-, nyír- és fűzfaerdők is kifejezésre juttatták. Hosszú évtizedek múlva e táj peremén kiteljesedtek a Nyugat-Dunántúl termékeny búza és kukorica termőterületei, amelyre szervesen ráépültek az állattenyésztő majorságok.

A táj képe az elmúlt, közel félévszázad során tovább formálódott. Az 1960-as években még mindig jelentős területek lecsapolására került sor, amelyben fiatalok ezrei is részvettek. Akkoriban én magam is résztvevője voltam ott egy ilyen önkéntes ifjúsági építőtábornak, de nem gondoltam volna, hogy egyszer majd felnőtt emberként ezen a területen vadászhatok.

A mai Hanság egy kis része átnyúlik a szomszédos Ausztriába. A nagyobbik része, mintegy 80 ezer kat. hold nagyságú hazánk területén található, amelynek szíve-lelke az országhatár mentén fekvő Hansági Tájvédelmi Körzet, amely még őriz valamit az ősidők arculatából. Vadászéletem során abban a kivételes szerencsében volt részem, hogy vendégvadászként két alkalommal is részt vehettem apróvadvadászaton a Hanság területén. Ezek a vadászatok igazán emlékezetessé váltak a számomra; egyik esetben a tökéletes kudarc, máskor pedig a kivételes siker tette maradandóvá az élményt számomra.

Nyúlra szólt a meghívás. Némi izgalommal és kíváncsisággal készültem erre a vadászatra, hiszen évtizedek óta nem jártam azon a tájon. Az emlékeim még a régi táj képét őrizték, és nem tudtam, hogy mennyire lesz majd ismerős a vidék. Másrészt sok szépet és jót hallottam arról a területről vadászati szempontból is. A barátom, aki meghívott, erre csak ráerősített, amikor arról beszélt lelkesen, hogy ott még mindig sok a mezei nyúl és a vadon élő fácán. „Aztán hozzál ám elegendő lőszert magaddal, nehogy üres puskával kelljen majd hessegetni magad körül a nyulakat!” – hívta fel viccesen a figyelmem, amikor a vadászattal kapcsolatos dolgokat megbeszéltük.

Akkoriban vettem az egyik vadásztársamtól egy 16-os IZS lapátcsövű sörétes vadászfegyvert, és volt hozzá jócskán lőszere is. Több száz darab, amit nekem átadott. Elég vegyes lőszerkollekció volt, de engem akkor ez különösebben nem foglalkoztatott. Fontolgattam, hogy melyik puskámat vigyem magammal erre az ígéretes vadászatra? Volt ugyanis egy jól bejáratott 12-es TOZ sörétesem és egy Merkel 20-asom, de egyikhez sem volt egy ilyen vadászathoz elegendő lőszerem. Az új puskát pedig még igazán ki sem próbáltam. Úgy döntöttem, hogy elviszem magammal az újat, ahhoz bőven van lőszerem, és – soha jobbkor –, majd a gyakorlatban hozzászokom.

December elején, a vadászat napján kitűnő, napos idő volt, de azért hűvös volt a levegő. Napközben sem volt több úgy négy-öt foknál. Hó nem volt, még fekete ruhát öltött a határ. Egész napra négy hajtást terveztek. A vadászat kitűnően szervezettnek ígérkezett. A hivatásos vadászok felvezetésével, a kijelölt gépjárművekkel kimentünk az első hajtás helyszínére. Odaérkeztek a hajtók is. A vadászat vezetője ismertette a hajtás menetét. Kijelölte azokat a helyi vadászokat, akik a körvadászatnál, az induló szárnyakat vezetik. Megmagyarázta nekik azt is, hogy az adott terepen hol zárják majd a kört. Felhívta a hajtók figyelmét, hogy hajtás közben megfelelő távolságban legyenek a vadászoktól, a kutyáikat tartsák féken, azokat csak a meglőtt nyulakra engedjék rá. Ismertette azt is, hogy a felszedett nyulakat hol kell majd lerakniuk, ahol a zetoros vontatók emberei felrakják a teherszállítóra, …és így tovább.

Felkért bennünket, vadászokat, hogy vegyünk magunkhoz elegendő lőszert, töltsük fel a lőszeres táskákat vagy az öveket, kinek mije van, és azon felüli tartalékot hagyjuk a számozott terepjáróinkban; azokkal a hajtás menetében majd találkozhatunk. Felhívta továbbá mindannyiunk figyelmét a fegyverek gondos, szakszerű kezelésére, a tilos lőirányokra és mindenkinek balesetmentes vadászatot kívánva elindította a hajtást.

Elsőként indultak a szárnyak élére kijelölt vadászok és utána a többiek, akit ahogyan beosztottak; két hajtó között egy vadász. Ahogy sorra kerültem, indultam én is. Tőlem jobbról és balról, mintegy harminc-negyven lépésre a hozzám beosztott hajtók. Egyikük egy igen jó állású német vizslával, amelyet keményen fogott a pórázon. Újabb vadászok és hajtók besorolásával mindkét oldalon bővült a szárny. Kissé oldalazva ugyan, de lassan haladtunk előre is. A szárnyakat vezető vadászok egyre távolodtak tőlünk és lassan kezdték görbíteni a hajtás vonalat, amelynek én nagyjából a közepére kerültem.

Sík terepen mozogtunk előre, messze távolra lehetett ellátni. A táj egyhangúságát távoli fasorok, kisebb rekettyések, erdőfoltok oldották fel. Az ősszel gondosan megművelt, nagy kiterjedésű mezőgazdasági parcellák harmonikus egységben szunnyadtak a Hanság ölében. Kíváncsisággal fürkésztem a vidék arculatát; szerettem volna benne felfedezni ismerős részeket, ifjúkori emlékeket, de hosszú évek távlatából ez már nem sikerült. A táj képe sokat változott, nem beszélve arról, hogy az építőtáborozás során nyilván másik területén dolgoztunk a Hanságnak. Mégis úgy éreztem, hogy nem idegen nekem ez a táj.

A hajtóvonal mozgását a vadak hamarosan észrevették. A távolban őzcsapatok kaptak lábra és tétován futottak ide-oda a mozgó alakok elől menekülve. Előttünk a messzeségben néhány nyúl is feltűnt, de azok még valószínű nem érzékelték a közeledő hajtóvonalat. Aztán a hajtásban egyszer csak itt is, ott is megszólaltak a puskák. A vadászok és a hajtók lábai előtt felpattantak a szántásban lapuló nyulak, azokra mentek a lövések. A lövések zajára megélénkült a nyulak mozgása. A földből kikelve, ide-oda futkosva keresték a menekülés irányát. Egyszerre előttem is felpattant egy tapsifüles, amire jó tempóban, gyorsan rádupláztam. Éreztem, hogy jó volt a célzás, de a nyúl mégis tovább futott. A kilőtt sörétek mintha porolták volna a bundáját. A mellettem haladó hajtó, aki a kutyáját fogta pórázon, már készült elengedni a vizslát, azzal biztatott, hogy elfekszik az a nyúl hamarosan és kutya visszahozza. De bizony a nyúl nem feküdt el, hanem inkább begyújtotta a rakétáját és úgy száguldott, mintha soha meg sem akarna állni.

Tovább haladva előre újabb nyúl ugrott fel előttem. Arra is rádupláztam az újdonsült fegyveremmel, de az is csak egészséges vágtába kezdett és hátrafelé szinte átrepült a hajtóvonalon. Erre odakiáltott nekem a másik hajtó, mondván; „..pedig ennek is porzott a kabátja! … biztos golyóálló mellény van rajta…” – élcelődött hangos nevetéssel. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni. Nem mintha más vadásszal nem fordulhatna elő ilyesmi. Végül is két hibázás még nem olyan nagy dolog, nyugtatgattam magam, ami persze azért nem volt olyan egyszerű. Különösen, amikor azt láttam, hogy a tőlem balra baktató vadásztárs e pillanatban egyetlen lövéssel karikába lőtte a felpattanó nyulat. Néhány vadász hajtója pedig már az első lövések után meglőtt nyulakat cipelt. Mindez tovább fokozta bennem a feszültséget.

No, de még csak ezután jött a feketeleves. Az első hajtás végéig még legalább nyolc alkalommal lett volna lehetőségem arra, hogy jó eséllyel terítékre hozzam a nyulakat, de egyet sem tudtam meglőni. A leadott lövéseimre úgy reagáltak, mintha valóban golyóálló mellény lett volna rajtuk. Az első hajtás végén az én hajtóim kezében egyetlen nyúl sem volt. Pedig amikor a kör bezárult, úgy jöttek rám a menekülő nyulak, mint még soha. Mintha megérezték volna, hogy ott fenyegeti őket a legkisebb veszély. Én pedig tüzeltem rájuk szüntelenül, de mindhiába. Nem lőttem belőlük egyet sem. A többiek meg ezt végig nézték.

Nem értettem az egészet, hiszen nem először vadásztam már mezei nyúlra. Sőt üregire is jó párszor, és mindig eredményesen. Pedig a cikk-cakkban, gyorsan futó „kiniglit” nehezebb volt eltalálni, mint a nagyobb testű, lomhább mezei rokonát. Ezt megelőzően a futó nyulat is jó eredménnyel vadásztam. Ha duplázva is, de általában tízből hetet-nyolcat biztos eltaláltam. Magamban elkezdtem a puskát hibáztatni. Kívül-belül többször is végignéztem mindkét csövén, mintha azt néztem volna, hogy egyáltalán egyenesek-e? De csak nem jöttem rá a dolog nyitjára. A vadásztársam, aki meghívott, látta rajtam, hogy foglalkoztat a kudarc. Bizony nem volt kellemes a dolog, amikor a hajtás végén a vadászmesternek – aki mindenkit név szerint szólított – hangosan be kellett diktálni az egyéni eredményeket. Nálam? … Nulla!

Próbáltak többen is vigasztalni, hogy ne keseredjek el, lesz ez még sikeresebb is. Minden vadásznál előfordulhat, hogy kifog egy rossz napot a vadászatban. Voltak, akik a puskámat mustrálgatták, de csak úgy messziről. A barátom további vigasztaló szándékkal valami olyanról beszélt, hogy akik általában nagyvadas területen vadásznak, mint például én is, azoknak egy kicsit nehezebb belejönni az apróvadvadászatba.

Kissé bosszantott, hogy ezek szerint mindenki, köztük talán a barátom is, kezdőnek nézett. Mondtam neki, hogy jöjjön el hozzánk egyszer a hegyi terepre vaddisznóhajtásra, és nézze meg, hogy lövöm a futó disznót. Na jó, de az nagyobb, mint a nyúl – mondta ő. De azt egyetlen golyóval kell eltalálni, nem pedig egy marék söréttel, válaszoltam én, kissé rezignáltan. Arról nem is beszélve – tettem hozzá – hogy egy futó vadmalac nem sokkal nagyobb egy mezei nyúlnál és egy golyóval azt is el kell tudni találni. Szerencsére nem volt több idő az élcelődésre és a morfondírozásra, mert a vadászat vezetőjének utasítására gépkocsiba ültünk és megkezdtük az áttelepülést a következő hajtásra.

Borzasztó volt, hogy a második hajtás menetében tovább ismétlődtek a kudarcaim. Több nyúlra is rádupláztam, de egyet sem találtam el. Látszott ugyan néha, hogy porzott a bundája, de vagy áttört a hajtóvonalon, vagy ha a körön belül maradt, akkor meglőtte egy másik puskás. Érlelődött bennem a szándék, hogy a hajtás végén, valamilyen ürüggyel kiállok a sorból és aznapra befejezem a vadászatot. Olyan kellemetlenül éreztem magam, hogy ha ott, a határban lett volna a közelben egy buszmegálló, akkor legszívesebben felpattantam volna az első érkező járatra.

A hajtás végéig már nem is nagyon fogtam rá egy nyúlra sem a puskát. Elég volt a kudarcokból. Röstelltem, hogy a mellém beosztott hajtóknak egy nyulat sem „termeltem”; azok a szomszéd puskások hajtóinak segítettek be, akik ennek feltehetően örültek, mert nekik bizony volt mit cipelni. Miközben haladtunk előre a hajtás menetében és lassan zárult a kör, kezdtem sejteni a kudarcom okát. Amikor a gondolat az eszembe vágódott, azon csodálkoztam, hogy vajon miért nem merült ez fel, korábban bennem? – Hát persze! – Nem a puskával van itt a baj, nem is lőkészségemmel, gondoltam, hanem a lőszerekben kell keresni a hibát! Bizonyára régi gyártmányú, elöregedett, elfáradt lőszerekkel van dolgom. Amikor a puskát megvettem, én balga nem figyeltem oda a vele együtt megkapott lőszerek minőségére. Megelégedtem azzal, hogy van belőle bőven. Már nem is az eredeti csomagolásban kaptam meg azokat. Ki tudja már, hogy melyik lőszergyárban és mikor gyártották?

Amikor vége lett a hajtásnak, a sejtésemet megosztottam a vadászmesterrel. Közreműködésével néhány próbalövést adtunk le, a gyanús lőszerekkel, hirtelen előkerült és a közeli fa törzsére kitűzött papír lőlapra. Kiderült, hogy alig tizenöt méterről nem lukasztotta át a kilőtt sörétraj a sima papírlapot. A vadászmester a próbalövés után kissé humorosan, lefelé fordította a fegyver csövét és úgy tett, mintha kirázná belőle a maradék sörétet. Közben nevetve kommentálta, imígyen: „Hát nem csoda, hogy ezek a patronok legfeljebb csak csiklandozták a nyulak fenekét, hiszen a söréteket úgy kell kirázni a csőből! Tán még a háború előttiek?” – élcelődött, jóízűen. A körülöttünk állók is jót nevettek ezen.

Na, nézzük csak, milyen kaliberű ez a puska? Tizenhatos? – állapította meg a vadászmester. Na, mindjárt adok én egy doboz hozzávaló lőszert és azt tessék kipróbálni. Azokat pedig, ami magánál van, tegye el emlékbe, mint római kori darabokat! Nagy előnyük, hogy a gyerek elől sem kell elzárni a lakásban, mert nem tenne kárt abban sem – fűzte tovább a gondolatait és közben jókat nevetett a többiekkel együtt a saját viccein. Próbáltam én is a humorosabb oldalát felfogni az esetnek, bár igen kényelmetlen volt a számomra, hogy körülöttünk a vadásztársak hangosan derültek a vadászmester élcelődésein. Kifelé nem mutattam ugyan, de belsőleg mélységesen bosszantott, hogy eljövök vadászni egy ilyen területre, ahol ennyi nyúl van és ilyen bagatell dologra nem ügyelek. Örök tanulság marad ez a számomra.

A következő hajtásban merőben megváltozott a helyzet. Nyolc patronnal nyolc nyulat lőttem. Minden lövésemre bukott a nyúl. A hajtás végén a mellém beosztott két hajtónak négy-négy nyúl lógott a nyakában. Viccelődtek is velük a kollegák; mondván, hogy ugyancsak nagy szerencséjük volt az előző két hajtásban, mert mentesültek a nyulak cipelésétől. A következő hajtást is kölcsön patronokkal vadásztam végig. Lőttem még további négy nyulat. Lőhettem volna talán még többet is, de nem akartam visszaélni a lehetőséggel; igyekeztem takarékoskodni a kölcsönkapott lőszerekkel.

Ennek a vadászatnak az élménye és tanulsága ma is emlékezetes a számomra. Azután bárhová is mentem apróvad vadászatra, azokra a legnagyobb gondossággal készültem és a lőszerek minőségére különösen figyeltem.

Az élet úgy hozta, hogy a következő év telén – ugyanennél a vadásztársaságnál – módom nyílt a csorba kiküszöbölésére. Ugyanis újabb meghívást kaptam hozzájuk apróvad vadászatra. A barátom, aki meghívott, vidáman tolmácsolta a vadászmesterük üzenetét, aki arra figyelmeztetett, hogy a régi, „római kori” patronjaimat ne vigyem magammal! Használható lőszerekkel töltsem fel a lőszeres táskámat!

No hiszen, tudtam volna én ezt magamtól is. Eleget tanultam az előző esetből. Viszont az jól esett, hogy gondoltak rám és újra meghívtak. A felkészülésem főképpen abban állt, hogy beszereztem megfelelő minőségű és mennyiségű, originál csomagolású lőszert az újdonsült, lapátcsövű puskámhoz. Megfordult ugyan a fejemben, hogy valamelyik másik fegyveremet vigyem magammal, de úgy voltam vele, hogy vele együtt kell kiköszörülnünk a csorbát. Esélyt sem adtam annak az érzésnek, hogy nem bízom az újonnan szerzett fegyverembe. Gondolatban mintha csak biztattam volna, mondván; „menjünk, mutassuk meg nekik, hogy mire vagyunk képesek, ha megembereljük magunkat! Különben sem velünk volt a baj múltkori vadászaton, hanem az „avas patronokkal”.

A gyülekezőn számos ismerőssel találkoztam, akiket azon a számomra kudarcos vadászaton ismertem meg. Közülük volt, aki viccelődve megkérdezte, hogy elástam-e már az „avas” lőszereimet? A többiek is különféle módon fűszerezték a hasonló kérdéseiket, én pedig igyekeztem jó képet vágni az egészhez, mint akinek nagyon tetszik a szellemességük.

Végre a gépjárművekkel kikocsiztunk a terepre. Fasorok és távoli ligetek, messziről is kivehető nádasok tették változatossá a táj képét. Hamar rájöttem, hogy most nem ugyanott kezdjük az első hajtást, mint legutóbb, de ez nem volt igazán lényeges a számomra. Leginkább az előző vadászat kellemetlen emlékeivel voltam elfoglalva. Ne adja az Isten, hogy itt még egyszer úgy járjak, mint legutóbb. Volt bennem tehát némi feszültség.

No, de már az első hajtásban minden a legjobban kezdődött. Alig haladtunk előre pár száz métert, amikor a tőlem balra haladó vadásztárs előtt felpattant egy ott lapuló nyúl és szélsebesen vágtatott hátra, füleit behúzva átvágtatott a hajtóvonalon. A vadász jó ütemben ráduplázott a fegyverével a vágtató nyúlra, de mindkét lövésével elhibázta. A sörétek porzása elárulta, hogy messze mögé lőtt a gyorsan menekülő nyúlnak. Hozzám nem volt már ideális távolságra a futó nyúl, ösztönösen mégis ráemeltem a lapátcsövűt és megcélozva, jól elébe lőttem, vagy négy-öt nyúlhosszal; és mit ad Isten, a nyúl bukfencet vetve elfeküdt. Nem akartam elhinni, de azt hiszem, mások sem. A hajtóvonalból többen messziről kiáltozva gratuláltak. Az egyik hajtó vizslája futott messzire hátra a meglőtt nyúlért; nyakánál fogva megragadta a kimúlt nyulat és magasra emelve vonszolta, majd engedelmesen letette a gazdája lába elé. A gazdi dicsérően megsimogatta a kutyáját, majd a kalapját megemelve integetett felém, így jelezvén a gratulációját. A nyulat a mellém beosztott hajtó átvette, gondolom nem repdesett az örömtől, hiszen még messze volt a hajtás vége, így azt cipelhette egészen odáig.

De nem csak azt az egyet! Ahogy a hajtás menetében mentünk előre, a mellettem kétoldalt haladó hajtók dolga egyre nehezebbé vált. Ellentétben az egy évvel korábbi kudarcaimmal, ez alkalommal hihetetlen szerencsém volt, méghozzá sorozatosan. Úgy pattogtak fel a nyulak előttem jobbról is, balról is, mintha automatával indították volna azokat, és ezúttal minden lövésem sikeresen talált. A hajtás vége felé, egy jó háromnegyedóra múlva, mind a két hajtóm nyakában négy-négy nyúl csüngött. Volt olyan eset, hogy egy helyről hirtelen két nyúl pattant fel a közelünkben és két irányban eredtek futásnak; a sörétraj mégis elérte őket. A jó találatot bukfencet vetve jelezték. Még vége sem volt az első hajtásnak és én már meglőttem a tizedik nyulat. Ekkor már be kellett segíteni a cipelésben a szomszéd puskások hajtóinak is.

Az első hajtás végén tizenkettő nyúllal számolhattam el a lőlapomon. Többen gratuláltak a lőeredményemhez. Elsőként a vadászmester fejezte ki az elismerését. Szemrevételezte a fegyveremet, de leginkább a lőszer gyártmányára volt kíváncsi. Megforgatta a kezében a vadonatúj, „Magnum” jelzésű patronokat és bölcsen megjegyezte: „Mondtam én, hogy ide nem avas patronokkal kell gyünni vadászni. Ugye, hogy mingyán más?” – és barátságosan megveregette a vállamat.

Egész nap változatos terepen történtek a hajtások. Szántásokon, tárcsázott talajon, lucernavetésen, vagy éppen takarmányrépaföldön haladtunk előre. Nekem a terepadottságoktól függetlenül, egésznap hihetetlen jól ment a vadászat. Mintha Diana kárpótolni akart volna az előző évben elszenvedett kudarcokért. Volt olyan eset, hogy két különböző irányból, ék alakban futott felém egy-egy pár nyúl. Úgy húztak előre – megriadva a hajtás záró szárnyain mozgó alakoktól – mintha egy szabályosan kijelölt nagy V betű szűkülő szárainak metszéspontján, előttem akartak volna találkozni. A jobbról közeledő páros közelebb volt hozzám, mintegy ötven-hatvan méterrel a másik kettőnél. Megálltam, megállásra intettem a hajtóimat is és vártam, hogy tényleg rám jönnek-e? És bizony rám jöttek! Amikor a jobbról érkező két nyúl lőtávolságra került hozzám, gyors duplázással meglőttem mindkettőt. Gyorsan két patront csúsztattam a duplacsőbe és akkor érkezett a másik kettő anélkül, hogy a lövésekre irányt változtattak volna. Újabb duplázás! És ott feküdt előttünk kb. két-három négyzetméternyi területen négy meglőtt nyúl!

Ott, akkor ezzel a teljesítménnyel arattam a vadásztársak körében a legnagyobb elismerést. A hajtás végén többen, akik látták ezt az esetet, elismeréssel gratuláltak. Nyulászásban ezen a napon állítottam fel az egyéni rekordomat, amit az óta soha meg nem döntöttem. Négy hajtásban, tizennyolc puskával, összesen 172 nyúl került terítékre és én ebből egymagam 28 nyulat lőttem. Ennek a két alkalommal történt vadászatnak a tanulsága és az élménye bennem örökké megmarad. A legfőbb tanulságát ma is abban látom, hogy akkor teszi helyesen a vadász, ha minden vadászatára gondosan felkészül, ha minden részletre oda figyel. Elöregedett lőszerekkel nem lehet sikert elérni. Ma is röstelkedem, ha rágondolok, mert a részemről szarvashiba volt, hogy már az első hajtás elején fel kellett volna ismernem a kudarcaim okát. De a legnagyobb hiba az volt, hogy öreg, fáradt lőszerekkel egyáltalán elmentem vadászni.

A második alkalommal elért sikereimet nem dicsekvésnek szántam, hanem annak alátámasztására írtam le, hogy meggyőződésem szerint Szent Hubertus és Diana nagy rendezők. Akárcsak az élet. Oktatják és nevelik a vadászt. Ha elbízod magad a vadászatban, vagy ha felületes vagy; előbb vagy utóbb biztosan megintenek. Olykor olyan tanulságokkal szolgálnak, amit soha el nem felejtesz. De néha azért megajándékozzák a vadászt egy-egy felejthetetlen sikerélménnyel is, feltéve, ha megérdemli. Ügyelj rá vadász, hogy elnyerd a kegyeiket!