Vadászat
Fácánvadászat
November másodikán olyan gyönyörű idő volt, amilyet fácánvadászatkor kíván magának az ember. Ha előre tervezni lehetne az ilyesmit, akkor sem tervezhettem volna ennél jobbat. A reggeli hűvösséget hamarosan emlékké olvasztotta a felhőtlen eget háborítatlanul uraló nap. Minden erejét bedobta, hogy megmutassa, nemcsak világítani, hanem még melegíteni is tud. Majdnem úgy, mint nyáron. Ebben a szélcsendes utólagos vénasszonyok nyarában minden növény és állat élvezte az áldott sugarakat, hogy még egyszer jól teleszívják magukat vele a hosszúnak ígérkező szünetre.
Számomra a cinegék éneke mindig szomorú, de most mintha gyakrabban és vidámabban hangzana. Fülelek, hogy nem háborgatja-e valami ragadozó, vagy macska ezeket a szorgos rovarpusztítókat. Nem veszek észre semmi veszedelmet, csak a jó időnek szól ez az elevenség. Szép az élet, mintha mondanák. Nagyon távoli vadlibagágogást hallok. Kanada ezen a részén a vadlúd majdnem olyan gyakori, mint otthon a varjú, de azért mindig megcsodálom ezeket az előkelő, rátarti madarakat. Hamarosan észre is veszek egy jókora csapatot szokatlan nagy magasságban. Ebböl arra következtetek, hogy ezek vándorlásban vannak, de mintha meg lennének zavarodva. Felbomlik a szabályos rajvonal, összevissza kerengenek. Talán az jó idö zavarta meg ezeket is, nem tudván, hogy mitévök legyenek. A vezérgúnár nem tud rendet tartani, ebből aligha lesz nagy vándorlás a mai napon.
Ekkor legyőzhetetlen vágy kerített hatalmába magamat is, s úgy döntöttem teendőim várhatnak, cserkelni indulok. Távcsövemet tarisznyába dobom, s a kiskabátot csak átbujtatom a kantár alatt. Perceken belül máris a fanyar avar sustorog a lában alatt a ház mögötti kiserdőben. A megbarnult levelekkel játszik egy kis szellő, ami immár szabadabban mozog a csupasz fák között. Szokatlanul világos van, mert felettem a szürkéskék ég látszik a tömör nyári lombsátor helyett. Szinte minden levél lehullott már a magasabb fákról.
Csak az alászorult fák, meg a bokrok ragaszkodnak makacsul a sárguló leveleikhez. Ők most próbálják behozni, hogy eddig a sötét árnyékba voltak kényszerítve. Az aljnövényzet évelösei is ki vannak virulva. Repkények, árvacsalán, csombor-menta, az útmentén a fehérhere, ibolya, gólyaorr növeszti új leveleit már a jövő szezonra. A gyermeklácfu sem akar lemaradni, itt ott még virágai is sárgállanak, igaz sokkal rövidebb száron, mint nyáron. Minden milliméter növekvés, elraktározott szerves anyag előny a jövő évi indulásnál, amikor aztán beindul a könyörtelen verseny a napfényért, nedvességért, vagyis az élettérért. Aki lemarad az alászorul, sanyarog, semmire sem jut. Talán nem is tud virágozni, csak vegetálni. Az embereknél ez nem szokott lelki törést okozni, de a természet törvényei itt könyörtelenül mérlegre tesznek mindenkit. Aki nem elég erős, az elsenyved, nem szaporodik, sőt talán az egész faj eltűnik a környékről.
A moháknak, zuzmóknak meg most egyenesen nyár ez. Levélhullás után és levélbontás előtt kell befejezni az életciklusukat, mert máskor a sokrétegű lombernyő egyetlen napsugarat sem enged át. Most annál inkább ki vannak virulva. Elképesztő, hogy mennyi árnyalata tud lenni a zöld színnek még így késő ősszel is. Nemcsak a színek, de a textúrák is. Az egyik olyan, mint a bársony, a másik, mint a velúr, de olyan borzas is van, mint a kefe. Így aztán némelyik labdanagyságú kő úgy néz ki, mint egy török koponya.
Hirtelen zajt hallok, meglassúdok, mert mintha más is keverné az avarszőnyeget nemcsak, ahogy rossz gyerek módjára húzom a lábam. Hallgatózok, s a zaj ismétlödik. Szemem özet, vagy hasonló nagyságú állatot keres a fák között, de csak egy “amerikai robin”, az itteni feketerigó, szalad a száraz leveleken, testsúlyához képest illetlenül nagy zajt csapva. Kiérek egy nagyobb tisztásra, s egy seregélycsapatot verek fel, vegyesen rigókkal, söt pár zöld küllö is társult hozzájuk. Nem mennek messzire, ismét leereszkednek. A jó időben felmelegedett, de még gémberedett szöcskéket szedik össze.
Gyönyöru, aranyló napsugarban fürdö, késö délután van. Kicsit balra tőlem az egyedülálló, immár megsárgult vörösfenyő valósággal izzik az ellenfényben. Előttem kaszálatlan rét, itt-ott megtűzdelve fiatal erdeifenyő csoportokkal. A kép szinte idilli, valóságos vadparadicsom, bőséges legelni, bogarásznivalóval és búvóhellyel. Arra az esetre, ha netán valami ragadozó a táj szépségein kívül enni is kíván valamit ezen békés délutánon. Oldalt lépek, hogy egy kidőlt fatörzsre üljek, miközben a tarisznyámban kotorászok a távcső után. Ez olyan hely, ahol biztosan lát valamit az ember egy kis leskelődés után.
Végre kezemben a távcsö, de nem nézek bele. Öregesen fáradt látásom ellenére is hirtelen kitisztul a kép és minden élesen látok. Csaknem ötvenévvel ezelötti dolgokat kezdek látni és a cserfák illatát érezni, ami itt nincs. Ezen most nem akadok fenn, mert mást kell nézni. Pár fiatal gyerek áll az erdőszélen ugyanilyen aranyló napsütésben. Kezük tele feketedióval, vadgesztenyével, meg hasonló munícióval, mert egész délután várjátékokat játszottak és már fáradtra dobálták magukat az erre alkalmas erdei termésekkel. Most szinte egyszerre fogta meg mindegyiküket a pillanat szépsége és békéje, feledve iménti harcos mivoltukat.
Ekkor hirtelen megszólalt egy fácánkakas, egészen közelröl. Csak annyit mondott, hogy “kakat”. A fiúk, mintha már kiszolgált katonák lettek volna, egyszerre, szinte vezényszóra vágták hasra magukat. Egyikük intett, hogy kúszva meg kell próbálni visszafarolni az első bokorsor mögé. A fácán nyilván meghallott valamit, mert újra megszólalt, most már csendesebben. Mintha a többieket akarná figyelmeztetni. Ez persze merev mozdulatlanságba dermesztette a gyerekeket, akik közül én voltam az egyik, aki legkintebb feküdt a magas fűben. Arcomat a földre szorítva visszanéztem a többiekre, akik csak szemmel visszaintettek, hogy ne mozduljak.
Hosszú percekig nem történt semmi. Ekkor mocorgást hallottam magam mögül, amiből arra következtettem, hogy a többiek megkezdték a visszavonulást. Én is megpróbáltam hátrébb tolni magam, de a fácánkakas ismét megneszelt. Nagyon közel lehet, gondoltam, mert úgy éreztem, még csak egy fűszálat sem mozdítottam meg eddig. Földön súrolva fejem, ismét visszanéztem, hogy a többiek már egészen közel vannak a jó rejteket nyújtó bokroktól. Úgy éreztem magam, mint egy katona, aki egyedül maradt a senki földjén az ellenséges tűzben.
A fácán most más hangon szólt, már nyugodtam és nem riasztóan. Mintha távolodna is, véltem. Akkor eszembe jutott, lehet, hogy megkerül, észrevétlenül. Azt mindenképpen el akartam kerülni, mintha az valami veszélyt jelentett volna számomra. Fogalmam sem volt mit akarnak a többiek, még azt sem, hogy mit akarok én. Végül is semmi esélyünk nem volt se megfogni, se kárt tenni a madárban, mert még egy darab bot sem volt a kezünk ügyében. Mégis elkapott bennünket a vadászláz, mint a régi ősöket, akik szintén nyilván nem hagytak ki egyetlen alkalmat sem, akár tervezett, vagy csak véletlen kínálta volt is.
Ekkor több madár elkezdett egymásnak csendben felelgetni közelebbről, távolabbról. Ezen felbátorodva lassan, még mindig hason fekve, elkezdtem hátrafelé tolni magam. Még a lélegzetemet is visszafolytottam, hogy nehogy zajt csapjak. Végre valaki rám pisszentett, hogy “balra”, mert egyenesen nekitartottam egy jókora vadrózsabokornak. Mikor már elég közel voltam egy gyors oldalhengeredéssel egy lapos borókabokor mögé rejtettem magam.
Mint, aki nagy veszedelemből szabadult, megkönnyebbülten néztem a többiekre. Mindegyik feszülten figyelt. Közben a vörös napkorong leért a látóhatár szélére. Még hansonfekve is a szemünkbe sütött. Ekkor, mint egy árnyék, olyan csendben, a széthajló magas fűszálak közül kilépett egy gyönyörű fácánkakas az iménti fekhelyemen keletkezett kis tisztásra. Alig pár méterre volt csak tölünk.Magasan kihúzott nyakkal figyelt, hosszan mozdulatlanul, mint a múzeumok kitömött példányai. Csak azok jobbára megtört, kissé kifakult, poros tollakkal, míg ez itt előttünk szinte vörösen izzott, mint egy rubint a lenyugvó napsugarakban. Tollának minden rajzolata és szín árnyalata világosan kirajzolódott, mint egy festményen. A nyakán lévö fehér örv valósággal világított az árnyékba került fufal sötét hátterében. Zöldes-piros fejének is minden részletét ki lehetett venni. Szeme élettelenül mozdulatlan volt, mint egy üveggolyó, csak sokkal fényesebb.
Így feküdtünk szemben a madárral hosszú percekig, míg egyszer csak minden előkészület nélkül, nagy robajjal és kakatolással felrepült a mögöttünk lévő öreg cserfák egyikére. Ekkor, mint egy vezényszóra, egyszerre mindenhonnan elkezdtek repülni a fácánok be az erdőszéli fák koronájába. Kettő-három, néha négy-öt is volt egyszerre a levegőben. Ámulva néztünk egymásra ebben a hangzavarban és immár hanyatt fekve néztük a felettünk elhúzó testes, hosszú farkú madarakat. Mit sem törődtek velünk, némelyik olyan alacsonyan jött, hogy felállva elérhettük volna. A felgallyazás hosszú percekig tartott, talán negyedóráig is, mely alatt száznál is több madár repülhetett el közvetlen felettünk. Tudtuk, hogy apróvadban nem szegény ez a terület, de álmunkban sem gondoltunk ekkora vadbőségre.
A fácánok még sokáig fészkelődtek, helyezkedtek, zajongtak, mikor végre elcsendesedtek. Ez idő alatt mi mozdulatlanul feküdtünk és ámultunk ezen az általunk sosem látott természeti csodán. Végül már olyan sötét volt, hogy egymást sem láttuk, mikor egyikünk feltápászkodott. Követtük példáját és csendben levertük a ránk ragadt száraz leveleket és mint, aki lopott valamit, csendben elosontunk a környékről. Nem loptunk semmit, de sokkal gazdagabban távoztunk, mint idejöttünk. Sőt, csak sokkal később jöttem rá, hogy mit jelentett ezen varázslatos este élménye számomra.
Hazafelé ballagva az alkonyi sötétségben nem szóltunk egymáshoz. Tudtuk, hogy nagyon ritka természeti jelenségnek voltunk tanúi, annak ellenére, hogy ez nem valami távoli egzotikus vidéken történt. Nem tudom a többiek mit gondoltak, de ez a kép engem mind máig elkísért és alapvetően befolyásolta a természethez való viszonyomat, érdeklődésemet, pályaválasztásomat és egész életfelfogásomat.
Mint aki felébredt, ránézek a távcsőre a kezemben és azon gondolkodom, hogy milyen kár, hogy itt a mi vidékünkön nem élnek fácánok. Túl sok a hó nekik és túl hosszú a kanadai tél. Dehát az itteni fajd is szép madár és az beleássa magát a hóba, fittyet hányva a hidegnek és viharos szélnek. Mintha lenne is valami mozgás a tisztás túlsó oldalán, éppen az út benyílójánál. A távcsö egyszerre közelebb hozza a fennséges fajdkakast. Az egész viselkedéséből az tűnik, hogy egy másik kakasnak, vagy tojónak gesztikulál. Hamarosan észre is veszem a másikat a száraz zsombék elött, aminek barna hátterével teljesen egybeolvad. Az előző kakas felugrik egy közeli tuskóra és meglengeti a szárnyát. Igazi fejedelmi madár, ha nem is olyan kihívóan színes, mint egy fácánkakas.
Leveszem a szememről a távcsövet és, ahogy a tarisznyámba akarom tenni, beleakadok az azon fityegő aggatékokba. Elmosolyodok, egy ilyen gyönyörű napon nem szabad, hogy egyetlen madárnak is a tollát beszennyezzék apró vércsöppek, hiszen sokkal szebben mutatnak, ott ahol vannak, mintsem ezen a durva aggatékon. Így ráadásul még sokkal inkább az enyémek maradnak, mintha hazafelé lődörögtetném őket a tarisznyám oldalán. Arra gondolok, hogy milyen jó, hogy nem hoztam magammal puskát. De hiszen, … nincs is vadászpuskám!.
Csincsa Tibor, erdőmérnök
Mississauga, Ontario, Kanada
Kopóvilág: A Visszatérő! …. mondhatnám magamra, bár én nem a medvével küzdöttem, mint Leonardo DiCaprio, hanem a térdig érő vadszőlővel és a sűrű vízi akáccal a Holt Tiszánál.
Gyalogakácosban a Holt-Tiszánál. Fotó: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág
Legutóbbi blogbejegyzésem épp arról szólt, hogy milyen érzés otthon várni a hajtásból hazaérkezőket és végigizgulni a napot, aggódni a hajtókért és a kutyákért, hogy mindenki épségben meglegyen a nap végére. Most viszont 2024.12.12.-én, Jász-Nagykun- Szolnok megyében a Tisza mellett cirka 1450 nap szoptatás és pelenkázás után, újra bevetettem magamat én is a hajtásba. Végre erdőben, a kutyákkal, vadászaton… Már igazán hiányzott! Nagy szerencsénkre klasszikus vaddisznóhajtás volt aznap egy, a közepestől kicsit nehezebb terepen. Bár a hajtósorban épp két kezdő volt mellettem, jobb és baloldalról is, így a megszokottnál többet kellett hallatni a hangunkat és figyelni egymásra, de nap végére igazi csapattá kovácsolódtunk.
Bevetés előtt. Fotó: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág
A kutyák szépen dolgoztak és az átállások között elismerő visszajelzéseket kaptunk a vadászoktól, akik „akció” közben látták az erdélyi kopókat. Zete kutyánk, aki még csak 2,5 éves és ez a második vadászidénye, nagy hévvel hajtott egy fiatal vadkant, ami becsalta őt a bozótosba. A szemtanú vadász elmondása szerint, a kutyánk ezután felnyüszített, a vadkan pedig kirontott a sűrűből. Ezután Zete sántítva tért vissza hozzánk az első hajtás végén, egy 3-4 cm széles vágott sebbel a jobb első hónaljában. Látható volt, hogy Zetét ki kell venni a hajtásból, ehhez minden segítséget megadtak a hajtás szervezői. Terepjáróval elmentünk a gyűjtő álláshoz és ott, az elsősegély után a fedett platón, a traktorvezető felügyelete mellett várt meg minket a második hajtás végéig.
Irány és távolság ahonnan a hajtóhang és a lövés hallatszik. Fotó: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág
Ábra: Facebook
Az esti terítéknél is sok pozitív visszajelzést kaptunk az erdélyi kopóink munkájáról, de talán minden szónál többet jelent az, hogy az alföldi területen lévő helyi vadásztársaság életében rekord született, 15 db vaddisznót sikerült terítékre hozni, ami ötven százalékkal több az elmúlt évek átlagánál.
Miután Gabi bácsi finom őzraguját elfogyasztottuk, még 3 órás vezetés várt ránk, hogy Zetét állatorvos is lássa, így hajnali fél 1-re meg is műtötték őt, kiderült, hogy a fiatal vadkan egy 10-12 cm mély belső sebet ejtett (kötőszövet és részleges izomszövet roncsolódás) rajta.
Azóta már eltelt 6 nap, Hálistennek és a profi állatorvosnak (Sidó Szilveszter, Búcs, Szlovákia) Zete ma már erőteljesen nyargal, várva a következő hajtást, reméljük sokat tanult az esetből és óvatosabb lesz, mondhatni „szerencsésen” átesett a tűzkeresztségen.
Az e napi erdélyi kopós csapatunk. Fotó: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág
Kutyás hajtó társaink voltak aznap Farago Attila Hírös-Vadász Avarral, valamint Króner György Aranyhegyi Vadorzó Zengővel és Mesivel. Érdekesség és jóleső találkozás volt számunkra. hogy Sepsiszentgyörgy környékéről is voltak erdélyi kopós hajtók.
Nagyon köszönjük a lehetőséget és az ajánlást Szloboda István barátunknak, a legendás utánkereső-bőrdíszműves- hobbittartó Sznupinak!
Forrás: Dr. Roczkó Zsuzsanna – Kopóvilág
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
Vadászat
RÉGI FOTÓK: Balogh Zoltán – Az első keresztúri disznóm története
A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét.
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Így történt: A nyáron Bakucz Péter polgármester úr jóvoltából, aki egyben a Sarkadkeresztúri Vadásztársaság elnöke is, őzbakok után járhattam a “keresztúri” határt. Átbogarásztuk, töviről hegyére átjártuk a területet, miközben régi iskolatársammal, Márta Józseffel, aki felettem járt a szegedi Kiss Ferenc Erdészeti Technikumban, felkerestük a régi erdőket, a kísérleti mocsárciprusokat, ahol még Zsibók András tanár úr is meg-megfordult. A vadászházban sok szép régi fotót is láttam, melyek közül egy jó kan felkeltette az érdeklődésem és a fotóról egy újabb fotót készítettem, amelyet most, így advent idején feltöltöttem a WILD Hungary csoportba, melyre azonnal érkeztek is a kommentek, hogy ki és mikor ejtette el a remetét. Természetesen felkerestem az elejtőt, Balogh Zoltánt, aki örömmel fogadta az Agro Jager érdeklődését és az alábbi történetet küldte szerkesztőségünkbe, mely mellé további fotókat is csatolt. 2010-be utazunk vissza és vadászatáról az elejtő mesél..
2010. márcusát írtuk a Sarkadkeresztúri Vadásztársaságnál. Fotó: Balogh Zoltán / Agro Jager
Előszóban el kell mondani, hogy emlékeim szerint 1985 és 1995 között a Sarkadkeresztúri Egyetértés Vadásztársaság és a Vasvári Petőfi Vadásztársaság együttműködési megállapodást kötött apró és nagyvad cserevadászatára – persze vadászatársasági szinten. Természetesen, ebből adódóan, később egyéni vadászbaráti kapcsolatok is születtek. Így történt ez az én esetemben is. A vasvári vadászbaráti kapcsolatom szinte a mai napig megmaradt. Így Vasváron 1989-től 2010-ig 53 vaddisznót és több nagyvadat sikerült terítékre hoznom.
Időközben, nálunk, Sarkadkeresztúron is elszaporodtak a nagyvadak /vaddisznó,dámszarvas, gímszarvas/, de Sarkadkeresztúron 2010-ig , az ominózus időpontig nem tudtam disznót lőni. Pedig nagyon vágyakoztam már egy “hazai hegyesorrúra”. 2010 március elején Márta Józsi barátom, a vadásztársaság titkára, így szólt hozzám:
-Na, majd én lövetek már veled egy disznót! Holnap délután 3 órakor /március 10/ találkozunk a vadászháznál és én viszlek a saját MTZ traktorommal ,mert csak azzal tudunk most bemenni a jó disznós helyekre!
Pompás színekben játszott az égalja. Fotó: Balogh Zoltán / Agro Jager
Az előző napokban igen csapadékos idők voltak és a földeken, úgy, mint az utakon, mindenütt állt a víz. Március 10. délután 3 óra, vadászház – sosem felejtem el. Barátsággal üdvözöltük egymást Józsival.
-Te ülsz a Nagy-Szelesi lesre, én pedig a Vadföld 2-es lesre – mondta és már írta is a naplóba!
-Rendben – válaszoltam, de mit is mondhattam volna, hiszen ő már eldöntötte én megbíztam benne!
Felpakoltunk a szóló traktorra és elindultunk földúton a tőlünk kb 3-4 km-re lévő magaslesek felé. Nagyon durva volt az út, tengelyig érő sár és víz mindenütt.Útközben a traktorban mi csak a vadászatról beszélgettünk és az esélyeket latolgattuk, miközben megérkeztünk a Nagy-Szelesre.
-Hatóráig maradunk, azután már úgysem látunk semmit, majd jövök érted! – mondta Józsi. No, igen, akkoriban nem maradt kint senki.
Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Kiszálltam a traktorból, kívántunk egymásnak egy kalappal és továbbment a Vadföldi magaslesek felé. Mire felpakoltam a lesre, körülbelül úgy, fél 4 lehetett. Körbe szemléltem a terepet. Előttem hosszú, gondozott nyiladékon kb. 90 m-re szóró és dörzsfa. Távcsövezve láttam, hogy járja a vad. Tőlem balra fiatal nyárfaültetvény, egy igen vizenyős talajon. Jobb oldalon kökényes bokorsor és egy nagy nyárfaerdő. Közben nyugtáztam, hogy milyen szép az idő, napsütés, szivárvány és viszonylag szélcsend. Elhelyezkedés után aztán egy pipára gyújtva, véglegesen megállapítottam, hogy jó a szelem. Most valahogy lassabban múlt az idő, mint máskor. Még csak fél 5 konstatáltam. Közben a tájban gyönyörködtem, távcsöveztem, fotózgattam . Kb 5 óra előtt pár perccel mozgásra lettem figyelmes a fiatal nyárfásban.Gyorsan a Nikon kereső távcsövemhez nyúltam és láttam, hogy úgy 80 méterre egy róka egerészik.
Az első sarkadkeresztúri vaddisznóm! Ma is köszönöm vadászbarátomnak: Márta Józsefnek! Fotó: Ifj. Márta József / Agro Jager
Puska fel és céloztam. Számmal halkan cincogtam. Felfigyelt a “koma” és elindult felém. A pirospont még nem kellett, mert jó lővilág volt. 50 méterre lehetett, amikor útjára engedtem a 8×57-es lövedéket. Helyben maradt. Ismét pipára gyújtottam és várok néhány percet – gondoltam. Közben rezeg a telefon, hív Józsi:
-Mi újság ? Megvan?
-Igen, csak nem disznó, hanem egy róka- válaszoltam.
-Gratulálok, ülj csak vissza, majd jön a disznó is – mondta.
Keresztúri rókám, amely meghozta a szerencsém és elejthettem az első keresztúri vaddisznómat. Fotó: Balogh ZOltán / Agro Jager
Leszálltam a lesről felvenni a zsákmányt. Gyönyörű róka, még szép téli bundában. Megkapta a neki járó tiszteltet és fotózáshoz felaggattam egy mellettem lévő fára. Visszaültem a lesre és ismételt várakozás következett, miközben lassan bealkonyodott.
Vaddisznómat, a képen jobbról, ifj. Márta József is, segített behozni. Fotó: Márta József / Agro Jager
A fák fölött vörösen izzó napkorongról még készítettem pár fotót majd kezdett sötétedni. Úgy 6 óra előtt néhány perccel a bal oldalon a fiatal nyárfásban / lövésre még elég távol/ egy sötét foltra figyeltem fel. Gyorsan távcsövezve láttam, hogy disznó. Hamar és suttogva hívtam Józsit, hogy várjunk még egy kicsit, mert jön a disznó.
-Rendben – válaszolta és már tettem is le a telefont.
Közben feltettem a “Santa Barbarát”, 8-ra csavartam a piros pontot és a céltávcsőben megkerestem a disznót. Még kb 180 m-re lehetett. Lassan turkálva közeledett felém. Sok időm nem volt már várakozni, nagyon sötétedett. Amikor kicsit keresztbe állt, ismét útjára engedtem a “saller bélát”. Nagyon picit blatt fölé céloztam. Jó becsapódás hallatszott, a disznó felvisított és helyben maradt. Nagy csend lett körülöttem. A madarak is elhallgattak. Folyamatosan távcsöveztem. Fekszik a disznó! Nem tagadom, most kezdett egy kicsit úrrá lenni rajtam a “harctéri izgalom”, pedig lőttem én már vaddisznót! Most már bátrabban gyújtottam pipára. Ismét rezeg a telefon, Józsi hívott:
-Mi újság Zolikám? Megvan a disznó?
-Igen, fekszik! – válaszoltam nagy örömmel.
-Gratulálok! Megyek érted. Kb. 20 perc mire odaérek!
Ilyen az élethosszig tartó vadászbarátság, a képen jobbról barátom, Márta József, a vadásztársaság titkára. Fotó: Ifj. Márta József / Agro Jager
Már fejlámpával indultam el a sertevad irányába, miközben számoltam a lépéseket. Amikor odaértem láttam ,hogy nem egy kis süldő várt rám, hanem egy gyönyörű nagy kan, csodás agyarakkal. Boldogan nyugtáztam, hogy ez a “keresztúri” első disznóm! A védőszentek végül mellém álltak. A távolság egyébként 150 lépés volt. Amíg Józsi odaért, a méreteket latolgattam. Kb 90 kg-ra saccoltam, a nagy agyarakból úgy 4 cm látszott ki. Megérkezett Józsi a traktorral. Amikor meglátta a disznót, Ő is ámulatba esett. Minden így történt és valóban a vadászház ebédlőjében ma is ott lóg egy fotó arról az ominózus vadászatról…
Vadászüdvözlettel,
Balogh Zoltán
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
KIADÓ egy 32 hektáros ipari terület Komádiban
Részletekért kattintson!
Vadászat
A NEFAG Zrt. 2024. évi dám trófeaszemléje Pusztavacson
A NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete trófeamustrát szervezett november elején
A több mint másfél évtizedes múltra visszatekintő hagyományt ápolva, kellemesen hűvös, de verőfényes időjárási környezetben, XVII. alkalommal rendezte meg a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészete – a szomszédos vadászatra jogosultak partnerségével – a Pusztavacsi térség 2024. évi dám trófeamustráját.
Fotó: NEFAG Zrt.
A rendezvény 2024. november 5.-ére került megszervezésre a NEFAG Zrt. Pusztavacsi Erdészetének vadászházánál. A szemlét Hatos Tamás erdészetigazgató köszöntése után Fehér Sándor, a NEFAG Zrt. vezérigazgatója nyitotta meg. Beszédében hangsúlyozta azt a térségi összefogást, amely megalapozta, eredményre vitte, majd pedig minőségi szintre emelte a pusztavacsi régió dámgazdálkodását. Kiemelte azonban, hogy a jövő szakmai prioritásai között különös figyelmet érdemel a térség dámállományának mennyiségi kezelése.
Az állománynövekedés, illetve annak nagysága nem érheti el azt a szintet, amikor is az egyedek összessége a terület, illetve a térség ökoszisztémáinak ellenségévé válik és nehezen feloldható gazdasági érdekeket ütköztet. A kitűzött cél és egyben következő évek szakmai kihívása, a dámállományhoz kötött bölcs állománygazdálkodás és annak bölcs hasznosítása. Ezt követően a szakmaiság és tapasztalatcsere fontossága jegyében, méltatva az ilyen és hasonló szakmai jellegű rendezvények központi szerepét, nyitotta meg a trófeaszemlét. Az ünnepélyes megnyitó után Hatos Tamás erdészetigazgató vette át a házigazda szerepét és ismertette a rendezvény programpontjait, majd röviden összefoglalta az erdészet dámhasznosítási főidényéhez kapcsolható tapasztalatait. Ennek tartalma szerint, az erdészet jogosultsági területein a barcogási időszakban 115 db dámbika került elejtésre, melyek a trófeatömeg tekintetében 3,6 kg-os átlagot értek el. Az elejtett bikák összesített darabszámából, éremtáblázat hasábjain, mintegy 75 db trófea képviselteti magát.
Az általános információk után, az elejtésben közreműködő hivatásos vadászok adtak szakmai értékelést az egyes trófeák jellemző tulajdonságairól, az elejtés előtti bírálatok szempontjairól, valamint a hivatalos bírálati eredményeiről. A szakmai értékelések után az érdeklődők egyéni ízlésük alapján tekinthették meg a szemlére felsorakoztatott 100 db feletti dám trófeát. Különleges áhítat és csodálat övezte a főhelyen kiállított kimagasló pontszámú és kiemelkedő trófeatömegű vadászzsákmányokat.
Fotó: NEFAG Zrt.
Keresztes Tibor, a tájegység fővadásza zárógondolataiban összegezte, hogy az idei esztendő mind a barcogás, mind pedig a trófeatömegek tekintetében elmaradt a várakozásoktól. Részéről is kiemelésre, illetve megerősítésre került a dám állománynagyságának figyelemmel kísérése és a megfelelő mértékű szükség szerinti beavatkozás fontossága.
A meghívásnak nagy örömünkre széleskörű szakmai közönség tett eleget. Képviseltette magát a megye vadászati érdekképviselete, a dámmal gazdálkodó állami erdőgazdaságok szakemberei, a szomszédos vadászatra jogosultak és jelentős volt a szakmai érdeklődők tábora is. Nagy örömünkre, az elejtők közül is sokan tiszteltek meg bennünket a részvételükkel.
A szemle hivatalos részének zárását Hatos Tamás, a rendezvény házigazdája, a tartamosság és a szakmaiság fontosságára tett gondolataival és a következő évi találkozás reményében tartotta meg.
Vendégeink a rendezvény további részében a vadászházban, illetve a ház előtt megterített asztaloknál a kemencében sült húsokból és köretekből képzett „teríték” minőségét mustrálhatták és kóstolhatták, kötetlen ismerkedések és eszmecserék közepette.
Megköszönve a megtisztelő részvételt, Jó szerencsét és Üdv a vadásznak!
Forrás: NEFAG Zrt.
Hirdessen az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131
A Visszatérő!
RÉGI FOTÓK: Balogh Zoltán – Az első keresztúri disznóm története
A NEFAG Zrt. 2024. évi dám trófeaszemléje Pusztavacson
Adventi vadászat Biharnagybajomban és a hírhedt bajomi avatás – GALÉRIÁVAL
12 százalékkal drágult a napraforgó-vetőmag
Öreg néne őzikéje
1 éve történt… A madárinfluenza pusztított
Évzáró rendezvény a Szombathelyi Erdészeti Zrt.-nél
Erdőfürdő a kidobott kanapé
Folytatódik a legkisebb termelők támogatási programja C
Adventi vadászat Biharnagybajomban és a hírhedt bajomi avatás – GALÉRIÁVAL
Farkas Imre a Bakony vadásza
Az első íjjal elejtett vaddisznóm
Vadászjegyváltás 2025/2025 évre
A születésnapi dámbikám
Visszanéző: Az érsekvadkerti vadkan
22 év után új magyar dámrekord született
Vadászjegy érvényesítés 2025/26
A deteki bika
You must be logged in to post a comment Login