Közép-Ázsia legnagyobb országa, Kazahsztán életébe volt szerencsém bepillantani. Bejárni persze eleve lehetetlen, hiszen a Kaspi-tengertől az Altaj hegységig nyújtózó ország területébe harmincszor is beleférne hazánk, igaz, a népessége csak kétszerese a miénknek, mivel sivatagok, jószerével terméketlen, hideg, széljárta puszták, keleten pedig égbe nyúló hegyek teszik ki jó részét. Télen mínusz 40 alá eshet, nyáron plusz 40 fölé is emelkedhet a hőmérséklet, eső, hó pedig alig esik, s ha mégis, akkor szinte az egész évi csapadék egyszerre zúdul le, helyenként özönvizet okozva.

Az orosz légtérzár miatt, jókora kerülővel, a régi fővárosba, Almatiba (egykori nevén Alma-Atába) érkeztem. Kint élő testvérem, illetve magyar és kazah barátai vártak, akik a bemutatkozás után nyomban terepjáróba ültettek, irány a környező hegyek…

Toyota Tundra terepjárókkal vártak bennünket. Fotó: Gyenge László

Zárt platós, dupla kabinos terepjárónk igazi szörnyeteg: 5,7 literes, nyolchengeres, gázos Toyota Tundra, amely száz kilométerenként fogyaszt vagy 30 litert, igaz, itt olcsó az üzemanyag. A szabdalt, sziklás terepen nem kímélte kazah, pontosabban ujgur nemzetiségű tulajdonosa, és persze minket sem, a három magyart és két helyi barátját, akik közül az egyik vadőr hátul, a platón foglalt helyet a számtalan csomag tetején.

Törpe nőszirom. Fotó: Gyenge László

Testvérem jó előre tájékoztatta őket érdeklődési körömről, ezért felszerelésükkel a terepi megpróbáltatásokra, vadászatra és horgászatra is készültek annak ellenére, hogy ez időben általános vadászati és horgászati tilalom van Kazahsztánban, igaz, néhány kivétellel. Így egyebek között lehet lőni mormotát és maralünőt – ezt ajánlották nekem is. A horgászat tilalmát pedig gyakorlatilag nem ellenőrzi senki.

Kazah csapatunk, akikkel nekivágtunk a túrának. Fotó: Gyenge László

Tehát ahogy leszálltam a repülőről, a hosszú úttól elcsigázottan, kialvatlanul, bőröndöstől indultam, indultunk a kalandokra. Útközben kellett átöltöznöm is, igaz, tartottunk egy rövid pihenőt egy jurtatáborban, ahol kumisszal, erjesztett lótejjel kínáltak. Mindenféle tejtől egyébként is iszonyodom, de hősiesen megkóstoltam – szörnyű élmény volt…

Rövid pihenő egy jurta táborban és a kumiszpróba. Fotó: Gyenge László

Látványos és egyre magasabb hegyek között vezetett az utunk, a lelkünket is kirázva a sziklás terepen kanyargó csapáson. Különleges madarak tűntek fel az út mentén, s ha kértem, készségesen fékezett sofőrünk, hogy teleobjektívemmel célba vehessem őket. Korábban soha nem láttam vörös ásóludat és pusztai hantmadarat, most sikerült megörökítenem őket. Az igazi különlegesség egy pártás daru feltűnése volt, ami arrafelé is ritkaság.

Vörös ásólúd Kazahsztánban. Fotó: Gyenge László

Az égbe törő hegyek között egy füves fennsíkon álltunk meg harapni valamit. Előkerült a gázfőző, amelyen lóhúskonzervet melegítettünk. Tartottam tőle, de igazán ízletes volt, vagy csak nagyon megéheztünk. Körülöttünk törpe nőszirmok és apró vadtulipánok virultak. A lejtőkön rideg tartású lovak legeltek. Talán éppen húsukért tartják őket, ami itt természetes dolognak számít.

Pusztai hantmadár Kazahsztánban. Fotó: Gyenge László

– Szurok! – mutatott egy távoli sárga pontra a vadőr, ami a mormota orosz neve. (Valamennyi kazah beszél oroszul, ami hivatalos nyelve is az országnak a kazakon kívül.) Látni valóan ez felvillanyozta a társaságot, s igyekeztünk közelebb kerülni a mormotás lejtőkhöz.

Mormoták Kazahsztánban. Fotó: Gyenge László

Korábban, az Alpokban már láttam mormotát, ha nem is lőttem, de ezek itt valahogy mások voltak. A színük sokkal inkább sárga, mint szürke, és mintha nagyobbak is lennének. Errefelé egy másik faj, az altáj mormota honos (Marmota baibacina), amelynek a kifejlett hímjei láthatóan nagyobbak. A vadőr előpakolta fegyverarzenálját: egy kisebb, egy közepes és egy nagyobb kaliberű golyóst. Valamennyi félautomata; inkább hasonlítottak mesterlövész hadipuskára, mint vadászfegyverre. Ahogy nézelődtünk, egyre több kíváncsi mormota tűnt fel a kotorékoknál. A távcsöves, 5,6x50R kaliberű puska aztán tette a dolgát. A saroglyába került a két lőtt vad, ők elfogyasztják a húsát.

Életem első kazah mormotája: egy termetes hím mellett Fotó: Agro Jager News

Lenyűgöző tájakon jártunk, de maralt egész nap nem láttunk. Itt bizony sokkal kisebb a vadsűrűség, mint minálunk. Igaz, akinek szerencséje van, és elég kitartó, többféle vadat lőhet, mint hazánkban. A hatalmas országban vadászható a jávorszarvas, a maralszarvas, a szibériai őz, kétféle antilop, három vadkecske- és két vadjuhfaj, vaddisznó, medve, farkas és többféle kisebb ragadozó, számos vadréce- és vadlúdfaj, fácán, fogoly, fürj, több fajdféle és nyúlfaj, mormota, mókus és még számos egyéb vadfaj.

A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

A több részből álló vadászvizsga itt is kötelező, és állami hatóság ad engedélyt a vadászatra. A területi igazgatási feladatokat a vadászati és erdészeti hatóságok látják el, és ezek nevében egy társadalmi szerv, a Kansonar adja ki a vadászjegyet és a vadászati licenszeket, ami nem éppen olcsó dolog, főleg a külföldieknek nem, mert számukra más az árjegyzék.

Szavak nélkül: Kazahsztán Fotó: Gyenge László

Az irdatlan kiterjedésű vadászmezőkön persze nincs igazi ellenőrzés, ezért az ottani lakosok számára meglehetősen lazák a szabályok. Nem jellemző a trófeavadászat, inkább a vadhúsnak és a szőrmés vad gereznájának van becsülete.

Pártás daru Fotó: Gyenge László

A terepjárók elterjedésével ma már visszaszorulóban van a hagyományos lovas vadászat és a solymászat, pedig még nem is olyan régen szirti sassal vadásztak akár farkasra is.

A nap vége felé megálltunk egy zúgó hegyi pataknál, összerakták a horgászfelszereléseket, és állítólag külön engedély birtokában szerencsét próbáltunk pisztrángra, pérhalra, de most egyikünknek sem volt egyetlen kapása sem, pedig okostelefonjaikon csábító képeket mutattak korábbi zsákmányukról.

Horgászat Kazahsztánban: egy zugó patak mentén. Fotó: Agro Jager News

Éjszakára egy távoli völgyben találtunk szállást, ahol meglehetősen szerényen felszerelt panzió kertjében azért ott gőzölgött egy termálvizes medence, mert a kutatófúrások során meleg vizet találtak. A régi szovjet időket idéző étkezde (sztalovaja) kínálata és birkapörköltje azért eredményesen csillapította éhségünket.

Folytatjuk…

Írta és fényképezte: Gyenge László