Hol volt, hol nem volt… Akár a mesében. Volt valamikor, nem is oly rég egy nagy hírű, nagy létszámú vadásztársaság Tarpán. A vadászterülete sem volt túlságosan kicsi. Az országhatárral félig kerített terület nagysága 1981-ben, amikor a tagság soraiba felvettek, meghaladta a húszezer hektárt, a taglétszám 29 volt. A társulat tagjai szenvedélyes vadászok voltak. Igazi vegyes vadas terület volt.

A vadászat terén ennek a kis csapatnak paradicsomi állapotok uralkodtak. Rengeteg fácánt, nyulat, vadkacsát zsákmányoltunk. Az apróvad mellett szép számú őzállomány, na meg kelet-magyarországi viszonylatban kiemelkedő és ritkaságnak számító vaddisznóállomány volt megtalálható, amely főként a Beregben működő két vadásztársulat, valamint a Lónyai erdészet területeit érintette. Ritkaságnak számított, de sokszor összefutottunk gímekkel is, amelyek főként Lónyán, a Bockerekben, a Tarpai VT területén pedig a Dédai és a Ducskós erdők környékén tanyáztak.

FRANCHI: hét év garanciával! A boltot a fényképre kattintva lehet elérni!

Mostanság elmondható, hogy inkább nagyvadas a területünk, ahol a vaddisznó mellett most már a gím, és betelepítés folytán a dámvad is nagy létszámban képviselteti magát, amelyekre eredményesen vadászunk is.

A magamfajta régi, öregedő vadászok viszont mindig nosztalgiával emlékeznek vissza a régi szép időkre, amikor még volt olyan év, hogy nyolc disznóhajtást is tartottunk. A tarpai nagyerdei disznóhajtásokat legtöbbször külföldi vagy belföldi bérvadászoknak értékesítettük. A tagság meg elszórakozott a Ducskós, a Bergszászi, a Surányi, a Dédai, valamint a Tarpa mellett elterülő Téberdő és Köriserdő sűrűjében.

A hosszú vadászévek során a taglétszám hatvan főre nőtt. Területünk ezzel szemben a 2006-os megszűnésünkkor már „csak” alig érte el a 15 ezer hektárt.

A nyolcvanas és kilencvenes években Esze Tamás Nimród leszármazottjai, hasonlóan más vadásztársaságokhoz „pléh puskával” a nyakukban vágtak neki a disznóhajtásnak. Volt ugyan három golyósunk is, amelyek közül egy a „kartonos” címet viselte és a vadőr cipelte többnyire a vállán. Ezekből adódóan nem volt mit tenni, felkaptuk nagyra becsült lapátcsövű söréteseinket, és néhány gyöngygolyóval a zsebben nekivágtunk a nagy sűrűségeknek. Aztán ahol tudtuk, lőttük a serte vadat.

Akkoriban nem voltak nagy terítékek. A Nagyerdei hajtásokon általában 10–20 disznó esett, de a vadászat azon az erdőn nem mindennapi élményt jelentett a résztvevőknek. Az ezer hektár körüli erdőt többnyire három hajtásra osztottuk Legtöbbször a szovjet,-azóta már ukrán államhatár mellett kezdtük a vadászatot. Az első hajtás irányát általában a disznók ismert tartózkodási helye valamint a szél iránya határozta meg. A nagyra becsült és tisztelt vadászmestereink Hegyi Elek és Csapó Endre nyomdokain haladva Kelemen Attila vadászmesterrel vettük át később eme nemes mesterségnek az irányítását, szervezését.

Mekkora izgalommal, meg várakozással álltunk egy-egy bérvadásztatás előtt! Különben a disznóhajtások alkalmával még a járni alig tudó idős tagjaink is mindig megjelentek. Ezek az események szabályosan ünnepszámba mentek Tarpán. Rendesen készültünk rá, mint a jól tanuló gyerekek a matek órára. Ha a disznók még a mezőgazdasági területeken tartózkodtak, akkor a Nagyerdő környékéről kis hajtásokkal megpróbáltuk beterelni őket az erdőbe. A terelés közben esetleg elejtett süldőket pedig kompetenciaként szétosztottuk a jelenlévők között.

Egyik ilyen vadászatunkon megjelent a már nyolcvanadik évét is betöltött Fazekas Béla vadásztársunk is. Béla bácsi igen víg kedélyű, mókás ember volt. Szerettük ha megjelent köztünk, mert mindenkit képes volt megnevettetni akárcsak Zeke Miska bátyám. Induláskor Béla bácsinak mutattak egy irányt, hogy na arra bandukoljon, és ha a kiserdőig ér battyoghat is hazafelé. Az öreg el is indult. A hátizsákjában bőséges élelem, na meg amit annyira szeretett, egy flaska tarpai savanyú borocska. A többiek pedig elindultak egy jó nagy kört lecsapni.

A vadászat végén Endre bácsi udvarán daraboltuk a süldőket, amikor Béla bácsi odaballagott. És kihúzva magát közölte, hogy lűttem egy kanit. Mosolyogva folytattuk a munkát, amikor megfogta a vadászmester vállát. Endre! Nem érted? Lűttem egy kanit! Endre bácsi rá is szólt, hogy ne hülyéskedjen, mert most nem érünk rá. Erre aztán piszkosul bedurrant az öreg, és kiabálni kezdett, hogy mit gondoltok, én már nem tudok leteríteni egy kanit?

Kezdtük komolyan venni az elmondottakat és a kiküldött néhány ember egy jó óra elteltével lovas szekéren hozta is a meglőtt kant. Béla bácsi úgy ült a bakon, mint ha éppenséggel a mennybe kocsikázott volna. Az esemény előtt még mindig bámulkodva állók hamarosan előkerítették a boros kancsót, és iszogatás közben elmeséltettük, hogy miként került a kani nyakába a golyó. Kiderült, hogy a disznók épp abban a kiserdőben feküdtek, aminek az irányát reggel meghatározták az öregnek. Már akkor vette észre a disznókat, amikor közöttük volt. Aztán sikerült levennie a nyakában lógó mordályt és még a Brenneke is becsúszott a csőbe.

A disznók majd fellökték, amikor felpattantak és menekülni kezdtek. A néhány méterre mellette felálló másfél mászás kannak viszont rossz napja volt, mert a sörétesből kilőtt golyó eltörte a nyakát. A másnapi hajtóvadászat lehet, hogy pontosan ezért, de igen jóra sikeredett.

Volt olyan eset, amikor a hajtások közötti ebédnél a jelenlévő, többségben képviselőkből és magas beosztású vendégekből állók azon viccelődtek, hogy a legutóbbi parlamenti ülés szünetében a büfénél az volt a legfontosabb kérdés, hogy a Vári Pista vajon kinek hányas sorszámot fogja majd szombaton kiosztani. Mert hát legtöbbször az elállások helyeit nem sorsoltuk, hanem adtuk. Később a békesség kedvéért kénytelenek voltunk ráállni a nyílhúzásra.

A nagyerdei hajtásokat mindig komolyan és precízen megterveztük és előkészítettük A vadászok az eligazításon megkapták a lebonyolítás rendjét tartalmazó, térképpel ellátott ismertetőt, amelyben az is szerepelt, hogy kinek hányas számú járműre kell felülnie. Azért nem egyszerű dolog mindent összeegyeztetni a bográcstól a vadászig. Egy ilyen vadászaton, ahol 100–120 ember is részt vesz, azért van ám felelősség is. Arról már ne is beszéljünk, hogy kinn az erdőn mindennek klappolni kell. Az őszi meg a téli beregi területek járhatósága pedig nem piskóta. Volt úgy, hogy három traktor csak egymást ráncigálva tudtak este kijönni ez erdőről. Nem egy leányálom volt a platón kuksolni. Remegtünk, míg kiértünk a műútra. Két hét múlva már úgy mentünk vissza, mintha semmi sem történt volna. A vadászatokról felvételeket is készítettem.

De sokat írhatnék ezekről a vadászatokról! A vaddisznóhajtást a vadászatban a legfelsőbb jelzővel tudom csak ellátni. Annak íze, zamata, hangulata van. Ott nincsenek rangok, meg címek. Ott mindenki egyforma, és csak simán, egyszerűen Vadász.

Az 1990-es évek végére megfogyatkoztak a külföldi vendégek, a hazai csoportok. Mi akkor sem estünk túlzottan kétségbe. Kitaláltuk, hogy ha más nincs, értékesítsük magunknak a vadászatot. Úgy is lett, és tagjaink közül is sokan bejelentkeztek a megállapított standdíj szerinti áron. Ezek a vadászatok igazi kuriózumnak számítottak. Rájöttünk, hogy kis anyagi áldozat árán tudjuk mi még magunkat is szórakoztatni. Sokan éltünk is ezzel a lehetőséggel. Én a szerencsésebbek közé tartoztam, mert az esetek legtöbbjében sikeres voltam. Azon a hajtáson, amiről a kép készült két disznót is sikerült elejtenem.

Később a vadászbalesetekkel kacsolódóan megváltozott, szigorúbb lett a hajtások megszervezése. Természetesen megint néhány felelőtlen magyar vadásznak köszönhetően!

A mi társulatunk a megszűnés előtti években legnagyobb bánatunkra már nem tarthatott disznóhajtást azon a csodálatos területen, ahol az erdők túlnyomó többsége szigorú természetvédelem alatt áll, ahol még költ a fekete gólya és a haris madár. A vaddisznóhajtások emlékei viszont bennünk élnek tovább.