Kattints a képre és kedveld a WILD Hungary Facebook oldalát is!

Garabuczi Zoltán fiával és barátaival őzsutára vadászott. A vadászat során szerzett élményeiről lapunknak számolt be.

Gyakran van ez így… mondogatom magamban, amikor őzre emelem a fegyverem… Nem tudom az okot… szenvedély, megszánás, vadászláz, no de melyik is a sok közül? Igazából máig nem tudom elmondani, de minden tavasszal, amikor a fák, cserjék virágba borulnak, a kökény bódító illata az orromba mászik, az erdei madarak trillái megtörik a csendet, úrrá lesz rajtam valami elmondhatatlan: az év eleji kezdet… a nagyvad szezon eleje, a bakvadászat magával ragadó varázsa… A tavaszi zsongás… megannyi élet születik, a fák fészkeiben a fiókák nyüzsgése, a vetéseken, tisztásokon a fényes ruhába öltözött, dürgő fácánkakasok hangja, a kotorékoknál izgő-mozgó rókakölykök zsivajos játéka… az élet születése az igazi tavasz kezdete, minden élettel van tele, friss, üde lombú fák engedik az ég felé egyre hosszabb, élettől duzzadó hajtásaikat.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Mind messze szállt már ez, a tavasz elillant, vele a szenvedélyektől fűtött nyár is, a mezőgazdasági táblák bevetve vagy még parlagon hevernek, a termények már a magtárban magasodnak, vadjaink pedig erre az időszakra megszaporodtak, megtették azt, ami nekik rendeltetett, felnevelték idei csemetéiket, újra megsokasodtak, úgy, ahogy teszik ezt már oly sok éve újra és újra… Ilyenkor jön el az az idő, amikor elkezdődik a vadállomány szabályozása, a beteges, gyenge egyedek kivétele a szaporulatból, hogy jövő évben egy újabb erős, jó kondíciójú állomány induljon az ivadéknemzés hódító útjára.

November van… az idő szeszélyes, néha meleg, néha karcos, van, mikor esik, van, mikor szeles… A dám barcogásnak már vége, elkezdődik a vadászember éléstárának feltöltése, a tarvadvadászat ideje… Erről szól következő kis történetem, fogadjátok szeretettel…

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Fantasztikus zubogyi vadászatunk után Dzsonival megbeszéltük, hogy egy duplázással folytatjuk a következő kalandunkat. November utolsó napjára sikerült is egy kikérőt intézni, egy újabb gombásztanfolyamra… így hát nagyfiam is velem tarthatott minden akadály nélkül, de jött ám velünk még valaki… akinek apró testében ott lüktet az az erő, melyet bizony sok vadászkutya megirigyelhetne… Ő pedig nem más volt, mint személyesen Ödön, a mi kis mini oroszlánunk, szeretett tacskónk… Gyakorolni szerettem volna vele az utánkeresést, és erre mi is lehetett volna jobb alkalom, mint az a jól megszervezett vadászat, amiben ismét B. segített nekünk. Felvettem Dzsonit, aztán egy gyors átöltözés, Ödi a hónunk alá, és már robogtunk is a vadászház felé. A kötelező adminisztráció után már pattantunk is a kocsiba… de az idő nem sok jóval biztatott minket. Szél volt, kellemetlenül csapott sokszor arcunkba, vadak sehol. Nagy területet jártunk be, de az őzek mindenhol kelepcébe csaltak bennünket, vagy a tábla közepén, vagy olyan megközelíthetetlen helyen, akkora távolságban voltak, hogy azt még egy mesterlövésznek is becsületére vált volna véghez vinni a feladatot.

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

A terület bejárása közben utunk egy nemrég készült termálkút betonplaccához vezetett. Heten voltak, mint a gonoszok, szélcsendes takarásban, pontosan az erdősáv előtt, a fák szélénél. Addig nem kínálkozott alkalom, így megpróbáltam lövést tenni, abban a tudatban voltam, hogy ha véletlen esetleg hibázok is, akkor az erdő felfogja lövésem. Az autó motorháztetője biztos feltámasztást nyújtott, optikámat a bírálás után a csapat végén álló vékonyabb egyedre helyeztem… ekkor viszont a már őzvadászatkor oly sokszor előtörő remegés kapott el… nevetni kezdtem halkan… mondtam is B.-nek:
– Itt van már, gyün a vadászláz…

Erre rátett még egy lapáttal az is, hogy olyan széllökések bombáztak folyamatosan, hogy a szálkereszt még huncutabb billegésbe kezdett az elég combos távolságra lévő tarvadam oldalán… háromszor céloztam újra, mire végre sikerült egy viszonylag tiszta pillanatot elkapnom, ekkor engedtem útjára kis sebes .243-as lövedéket. Ment is, mint a villám a maga útján, de hát Mr. Remegő Kéz ezt a távot bizony alábecsülte, mert úgy csapódott a vetésbe tarvadam hasa alatt, hogy csak úgy pukkant egy ott maradt tengeri kóró torzsájában. Jött is a gratuláció az én kedves, angol humorú nagyfiamtól:
– Na, Dzsoni, ezt jól elb…tad…

Dachshundunk is egy rövid ugatással adott igazat fiamnak… Erre B. halk kuncogással folytatta, és csak odalökött egy beszólást:
– Hallod, ne itt remegjen a kezed… Látom, ma nem vagy a helyzet magaslatán, nézünk valami közelebbit… amit a tacsi is utolér…
– Na, menjetek a pi…csába – válaszoltam, ekkor már én is nevetve.

Az autókázás tovább folytatódott, láttunk tarvadakat, de mind megközelíthetetlen távolságra volt tőlünk továbbra is, vagy fasorok között, ekkor a cserkelés mellett voksoltunk. A közeli tölgyes körülvett egy nagyobb darab lucernát, így ezt közelítettük meg. B. ment elöl, Dzsoni volt a kutyavezető, én pedig a kis M18-asomat szorongattam az egyre izgalmasabbá váló szélben, folyamatosan figyeltünk minden léptünkre, nehogy elriasszuk az így is kényesen figyelő vadakat… De hát minekünk nincs disznóorrunk, szarvasszemünk, őzfülünk, őket a természet sokkal jobb érzékszervekkel látta el, ezt is mutatta, hogy a roppanó avar és ágdarabok a szél ellenére többször is elárulták közeledtünket, ezt a felriadó szajkók, hollók és szarkák tudatták környezetünkkel, mi pedig csak a távolodó őzek gyors mozgásából következtettünk, hogy bizony haladó szintű természetjáró tudományunk ellenére… hangosak vagyunk. Egyedül Ödi volt csendes, apró mancsai némán vették az akadályokat, szeme szüntelenül figyelt, és a máskori hangos, folyton ugató kis test most némán, megfeszülve törtetett előre… vadászott…

Az erdő szélén álltunk meg, a lucerna széleit vizslatva hosszasan… tarvad sehol… Vártunk, közösen arra a döntésre jutottunk, hogy az est közeledtével úgyis érkezik vad valahonnan, mert ez a hely még sohasem hagyott cserben egyikünket sem… Jött is, nem is egy… a baj csak az volt, hogy mind bak… és kis bakok… tarvad olyan volt csak, ami az idei gidáját hozta, és jó kondícióban volt, ezért ezekre nem emeltünk fegyvert. Már a visszafelé induláson kezdtünk gondolkodni, és fiam arcán csüggedtség jeleit láttam, amikor hirtelen feltűnt a dűlőúton mögöttünk egy csökött suta, elbíráltuk, és ekkor tűnt fel, hogy hasmenéses. A döntés hirtelen született, mert sokat teketóriázni nem lehetett. Már támasztottam is a botot, amit idő sem volt kinyitni, csak fel a puskát, és halkan kattintottam is a biztosítót, cselekedni kellett, nem remegett már a kéz, megszűnt minden, ekkor engedtem el a lövést, az optikán keresztül láttam a becsapódást, és láttam, hogy jó helyre ment a lövés, de elnyelte az erdő… Dzsoni ekkor nem bírt csendben maradni, és megszólalt:
– Na, Dzsonász, csak van még benned… Vadulj meg, Újfalu! – és visszafogott kuncogásba törtünk ki mind a hárman…

Itt jött a képbe Ödön, őméltósága, szépen leültettük, majd a pórázt levéve megkapta az engedélyt a lőtt tarvad felkutatására… Parányi kis teste gyorsan szelte keresztül a sáros utat a rálövés helyéig, majd pedig bekapcsolta a lokátort… Farka az égbe, és mint egy helikopter rotorja, körkörösen, egyre gyorsulva adta tudtunkra, hogy benne van a szag az orrában. Ezután kígyó módjára tűnt el a sűrűben, és kis idő múlva hangos csaholása adta tudtunkra, hogy célba ért. El is indultunk megkeresni a kis mini oroszlánunkat. Meg is került hamar, teljes testével birtokolta áldozatát… mert hát na… ez csak az ő zsákmánya volt… még ha ötször akkora is volt, mint ő maga… Birtokbavételkor bizony morgással adta tudtunkra vadászata, birtoklási vágya… vadászatunk égbe törő sikerét.

A gratuláció után autóra helyeztük tarvadunkat… De hát az odafelé vezető úton Ödi átalakult, egy kétmázsás kanoroszlán egójával lépkedett, diadalittas mámorban úszva. Este még az Ázsiát is lemorogta, miután beengedtük az otthoni udvarra, majd a teraszon a székről egyenesen az asztalra ugorva feszített, mint pók a lucernásban, hogy bizony ő a leghatalmasabb, és rettegj, ország-világ, ő bizony a legnagyobb vadászkutya kerek e világon. De a történetnek itt még közel sincs vége, mert hát ott a kalandos hazafelé vezető út, meg hát csak duplázni szerettünk volna… Mert hát ha két Dzsonász együtt van, kő kövön nem marad… És láss csodát, Fortuna kegyeibe fogadott.

Ahogyan takarosan döcögtünk hazafelé, a legelőn egy szép nagy bak tűnt fel tőlünk kb. 400 m-re… utána pedig két suta idei gidák nélkül… itt az első valamiért sántított. Így hamar kellett dönteni… már ugrottam is ki a kocsiból, lőpárna a motorháztetőre, amikor feltűnt egy terepjáró… tudtuk, ki közeledik, Pista bátyám is a közeli lesre tartott egy kora esti kiülésre, csak még lővilágnál kiment, hogy körbenézzen a területen. De meglátta, hogy már célzáshoz készülök, ezért leállította az autóját. A kis csapat mozgásban volt, ezért egy füttyszóra tudtuk csak megtorpanásra késztetni őket. De bevált, és már tört is a kis Mauserem sütője, mint az üvegpohár… éles becsapódás jelezte, hogy a remegő kezem azért csak megáll, ha muszáj egy kicsit… A tarvad helyben maradt…

És apró dinamitrudunk ismét útjára lett engedve, hogy felkutassa azt, ami tacskószívét most is megzabolázatlanul vitte egyre és egyre, ameddig egy pankrátor erejével csapódott bele prédájába, egy vad torokfogással fűszerezve… Nem sokkal később egymás mellé ért a két autó, majd mindannyian kiszálltunk ismét, mielőtt a lőtt vadhoz mentünk.

– Na, jöttem mán megnézem, hogy ez a golyószórós bakvadász milyen újabb merényletre készül ismét, inkább megálltam az autóval, míg tart a frontvonal, de csalódtam, most csak egy lövés volt – mondta Pista bátyám…
– Nem, nem, most nincs szovjetuniós hangulat – válaszoltam –, most a remegő kezek napja van…

Mondanom sem kell, hogy úgy röhögött mindenki, mint annak a rendje…
– Hallod, menjünk, nézzük meg a harci oroszlánt, mit vadászott megint – szólalt meg ekkor B.

Szép nagy suta volt, egy beforrt, törött első lábbal… Pár másodperc csend és fotózás után ő is egy örök emlék maradt kicsiny naplóm hasábjain és a szívemben, mert minden élmény vadászélmény, minden elejtett vad elejtett vad, függetlenül attól, hogy trófeás vagy sem, a tisztelet, az emlékezés mindnek kijár, mert az életét adta a nemes szenvedélyünkért…

Fotó: Garabuczi Zoltán – Agro Jager News

Egy ami örök: a vadászláz és a remegő kezek… pláne, hogyha őz…

Írta és fényképezte: Garabuczi Zoltán

Van egy jó vadásztörténete, egy szép vadászélménye?
Küldje el az info@agrojager.hu címre
Agro Jager News
Hirdessen Ön is az Agro Jageren, Magyarország legnagyobb és legrégebbi vadászati portálján!
marketing@agrojager.hu
+36703309131